Szerző: Andrew Lane
Cím: Ifjú Sherlock Holmes 1. Halálfelhő (Young Sherlock Holmes 1. Death Cloud)
Fordító: Bajkán László, Hudácskó Brigitta
Kiadó: Lybrum Kiadó
Oldalak száma: 288

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Az egyik kedvencem műfajom a krimi, imádom, ha zseniálisan ki van találva minden, úgy, hogy az olvasó is rájöhessen a rejtély megoldására, de mégis arcul csapja mikor lelepleződik a gyilkos/tolvaj/hazug,stb... Ennek ellenére egyetlen regényt sem olvastam Sir Arthur Conan Doyletól és az ő hőséről, Sherlock Holmesról, bármennyire is zengtek ódákat A sátán kutyájáról, sőt egyetlen filmet sem láttam, amelynek ez a zseniális elmének kikiáltott fickó lett volna a főszereplője. Ezt a lemaradást kezdtem el pótolni a Halálfelhővel, amit bár nem a fentebb említett lovag írt, de a főhőse Holmes. A kicsi Holmes.

1868-ban Holmes még csak tizennegyedik tavaszán és az éppen aktuális tanév lezárás van túl, amikor kellemetlen hírt kap: édesapjának kilenc hónapig el kell szakadnia a családjától küldetése miatt. Mivel Sherlock édesanyja komoly betegségben szenved, Mycroft, a bátyja úgy dönt, hogy a fiúnak a nyarat addig ismeretlen rokonainál kell töltenie Farnhamben. Az ifjú detektívnek ehhez nem igazán fűlik a foga, főleg mikor értesül róla, hogy újonnan felfedezett családja körül nem stimmel valami: a családfő vallási fanatizmusa az egekbe nyúlik, felesége egy pillanatra sem képes befogni a száját, a házvezetőnő pedig nyíltan Holmes tudtára adja, hogy nem szívesen látott vendég a házban. Minden összedőlni látszik, amikor megtudja, hogy Amyus Crowe, bátyja egyik barátja egész nyáron tanítani fogja. Szerencséjére megismerkedik Matty-vel, a fiatal hajléktalan sráccal, aki elmeséli neki, hogy néhány napja látott egy furcsa felhőt, amely körbevett egy férfit, aki rá pár napra titokzatos módon meghalt. Sherlock, miután maga is talál egy halott férfit az erdőben, úgy dönt, hogy maga veszi kézbe a nyomozást, szerencséjére Matty, Amyus (akiről időközben kiderül, hogy milyen jó fej), valamint Virginia (a tanító lánya, aki nem mellesleg igen megtetszik főhősünknek) mellette állnak, és mindenben segítenek neki.

Olvasás közben végig az a gondolat mászkált a fejemben, hogy egy író miért ragaszkodik egy nem általa kitalált szereplőhöz, akit ország-világ ismer már. Hiszen ez korlátozza az írói szabadságát, a főhős személyiségét illetően nem lehetnek ellentmondások az eredeti karakterével, ergo szerintem igen csak meg van kötve a keze, ráadásul vállalja a kockázatot, hogy az eredeti hős rajongói meglincselik. Ahogy Lane is nyilatkozza a kötet végén, Sherlock Holmes számtalan író fantáziáját ragadta már meg, talán ő az egyik regényhős, akiről a legtöbb plusz könyv született. Nem mellesleg jelen könyv sztorija elég erős önmagában ahhoz, hogy egy új hőst kelthetett volna életre. Lehet, ez abból is fakad, hogy az eredeti Doyle-regényeket nem ismerem, de engem az sem zavart volna, ha detektívünk neve történetesen Donald Finnigan. Arról már nem is beszélve, hogy végig olyan érzésem volt, mintha Alex Rider egy újabb kalandját olvastam volna, csak éppen a 19. században.

A regény alapötlete nagyon tetszett, a könyv stílusa pedig azonnal magával ragadott. Két este alatt végeztem is a kötettel, mindkét este megállás nélkül olvastam. A történet kissé hullámzó, voltak olyan részek, amiket legszívesebben átugrottam vagy kihagytam volna, de voltak olyanok is (szerencsére ezek már többen), amikor alig bírtam kivárni, hogyan folytatódik a sztori.

Van néhány elvarratlan szál és maradt bennem néhány kérdés, ezek többségére szerintem a következő kötetben választ is kapunk, és remélem, kicsivel jobban megismerhetjük majd a Holmes családot is. (Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy a szerző hány kötetesre tervezi a sorozatot, remélem, nem akarja elhúzni a végtelenségig.)

Amit még meg kell említenem, az a főgonosz. Eleinte azt hittem, hogy minden kötetben újat kapunk, de tévedtem, a "báró" alakja is minden kötetben meg fog jelenni. Amikor először kiderült, hogy ki is ez a személy, nagyon érdekes karakternek találtam, azonban jobban elképzelve inkább röhejesnek mondanám, mint félelmetesnek. (Félreértés ne essék, nem magá a karakter a vicces, hanem ahogy kinéz, aki olvasta, tudja, miről beszélek.)

A fordítás sokkal jobban tetszett, mint a Számok esetében, de szerkesztési hibáktól itt sem volt mentes a regény. A borítónál ismét azt kell mondanom, hogy szebb mint az eredeti (a Lybrum ebben nagyon jó), ráadásul az eddigi Lybrum-gyűjteményem (a négy ifjúsági regény) nagyon szépen mutat egymás mellett a polcon. :)

Értékelés: 10/8

A könyvet köszönöm szépen a Lybrum Kiadónak (és Bridge-nek)!