Szerző: Georges Simenon
Cím: Az özvegy (La veuve Couderc)
Fordító: Sóvári Judit
Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 160

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Idén februárban már megjelent egy, Simenon által kemény regénynek nevezett mű, A kísértetek, amely a krimi mellett a pszichodráma műfaját kívánja erősíteni. Valószínűleg az olvasók többségének elnyerte tetszését a mélyebb tartalommal bíró regény, és habár szerintem gyengébb volt a Maigret-könyveknél, megfogadtam, hogy nem zárkózom el az újabb önálló kötetektől. Így került a kezembe Az özvegy, amely hasonlóan a fent említett regényhez, két ember történetét meséli el.

A XX. század első harmadának végén játszódik a történet, egy kis városban. Itt él az özvegy Coudercné apósával és egyben időleges szeretőjével egy tanyán. Tati tizennégy éves korában került cselédlányként a házhoz, hamarosan a gazda fiának felesége, majd özvegye lett. A nőnek minden nap meg kell küzdenie a férje lánytestvéreivel, akik minden áron vissza akarják szerezni a birtokot, ám Tati hajthatatlan. Egyik nap találkozik egy különös férfival, Jean-nal, akit alkalmazásba vesz, annak ellenére, hogy tudja róla, öt évet töltött börtönben gyilkosságért. Eleinte minden jól alakul, de idővel Jean-t megrohamozzák az emlékek, és onnan kezdve visszafordíthatatlan események veszik kezdetüket.

Habár a kiadó ismét a krimi műfajába sorolta a regényt, véleményem szerint igen távol áll tőle, hiszen nincsen olyan ügy, amelyet meg kell fejtenie, nincsen gyilkos, akit le kell leplezni. A pszichodráma kifejezés már sokkal inkább illik a kötetre, hiszen a kötet többek között végig azt boncolja, hogy mi vezetett ahhoz, hogy Jean gyilkoljon évekkel korábban, és ez milyen hatással van a jelenben és a jövőben történő eseményekre. Emellett Tati, az özvegy lelkivilágába is bepillantást nyerhetünk, megtudjuk, miért ragaszkodik annyira a tanyához, milyen eszközöket kellett bevetnie annak megszerzése és megtartása érdekében. És annak ellenére, hogy a főszereplők két külön világ, mindenkinek meg van a saját démona, a saját múltja, amely nem hagyja nyugodni.

A történet befejezése nem ér váratlanul senkit, hiszen a műfaj követelményei szerint ér véget a regény, amit már a fülszöveg elolvasása után sejteni lehet. Inkább az odáig vezető út az, amely igazán érdekessé és izgalmassá teszi a művet. Annak ellenére, hogy gyorsan olvasható a regény (nem túl hosszú, Simenon a tőle megszokott élvezetes stílusban ír), mégis voltak részek, amelyek untattak engem. Hasonlóan A kísértetekhez, erre a könyvre is csupán annyit tudok mondani, hogy egyszer jó volt elolvasni, de máskor nem venném a kezembe, nem úgy, mint a Maigret-történeteket, amelyek számomra messze felülmúlják a szerző más regényeit.

A magyar kiadásra most sem lehet panasz, talán ez a kötet kapta az eddigi legszebb Simenon-borítót, a fordítás is minőségi, bár ezt az Agave Kiadótól már megszokhattuk. Kíváncsi leszek, hogy a többi olvasónak mennyire fog tetszeni ez a regény, illetve, hogy a kiadó folytatja-e az önálló regények megjelentetését, mert attól függetlenül, hogy nem nyújtottak akkora élményt, mint az író krimijei, várom a következő köteteket.

Értékelés: 10/7