Szerző: Suzanne Collins
Cím: Az Éhezők Viadala (The Hunger Games)
Fordító: Totth Benedek
Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 304

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Suzanne Collins regénytrilógiáját talán senkinek sem kell bemutatni, hiszen aki magáról a könyvről nem is, a világon mindenhol nagy sikerrel vetített filmről már biztosan hallott. Amiről egyébként még a rajongók is azt nyilatkozták, hogy jó adaptációja a történetnek, a lényegi elemeket megtartva, az eredeti mondanivalót nem átírva került filmvászonra Katniss és huszonhárom sorstársának küzdelme. A trilógia már az én polcomra is régen felkerült, azonban csak most jutottam el odáig, hogy megismerkedjek azzal a szerzővel, akit többek között Stephen King és Stephenie Meyer is az egekig magasztal (mondjuk nem utóbbi számomra az etalon.)

Valamikor a távoli jövőben Észak-Amerika helyén a tizenkét körzetből és a Kapitólium névre hallgató fővárosból álló Panem országa található. Minden évben megrendezésre kerül az Éhezők Viadala, ami annyit tesz, hogy minden körzetből kisorsolnak egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, majd egy arénába összezárva arra kényszerítik őket, hogy legyilkolják a másikat. Az egészet kamerák sora rögzíti, az otthoniak pedig a televíziók előtt izgulhatnak szeretteikért. A Tizenkettedik Körzetből a tizenkét éves Prim lesz a kiválasztott, ám helyette nővére, a tizenhat éves Katniss jelentkezik a viadalra. Mivel a szabályok ezt lehetővé teszik, a lány és társa, Peeta hamarosan egy, a központba tartó vonaton találja magát, hogy kezdetét vegye a küzdelem, amelynek tétje az életben maradás.

Amikor kézbe vettem a könyvet, csak azért imádkoztam, hogy ne kelljen benne nagyot csalódnom, mint általában az agyon reklámozott művek esetén. Azt nem állítom, hogy én is a történet rajongójává váltam, de Collinsnak sikerült egy korrekt regényt letennie az asztalra. 

A disztópikus regényeknek ma nagy divatja van, és mivel általában mindet Az Éhezők Viadalához hasonlítják, gondolom, ez volt az első olyan regény, amely e műfajon belül számottevő sikereket ért el. Annak ellenére, hogy nagyon kevés, az apokalipszis után játszódó történetet olvastam (nekem valahogy nem jön be a téma), az már világosan látszik, hogy ez a regény teljesen más, mint azok, amelyek ennek nyomdokain eveznek. Collinsnak ugyanis nem a sivár hangulatra, a reménytelen létre helyezte a hangsúlyt, hanem igyekezett egy alternatív világot bemutatni, amely eltekintve egy-két elemtől, a mai korban is megállná a helyét. 

Éles társadalombírálat tárul az olvasó elé ebben a regényben: egyfelől a szocializmust, a diktatúrát vetíti elénk és ítéli el, hiszen a Kapitólium egyeduralma a XX. századi, európai viszonyokat tükrözi, mind a hatalmon lévők, mind a kiszolgáltatottak tekintetében. A Viadal megrendezése és a győztesek utóélete csak azt a célt szolgálja, hogy emlékeztesse a lakókat arra, hogy ki van erőfölényben, valamint a rendszert áthágók, az az ellen lázadók büntetése is az egykori szocialista elemeket eleveníti meg. Másrészt a mai média tükörképét látjuk a regényben: mindent megtehet, és annak érdekében, hogy "szórakoztassák" a közönséget bármire képesek. Ugyanúgy előre meg vannak írva bizonyos dolgok, mint ma, ezeket próbálják lenyomni a nézők torkán, hogy azok elhiggyék, a tévé csak az események rögzítéséért felelős. Sajnos jóval hamarabb el fog érkezni az a pillanat, amikor igazi gyilkosságokat láthatunk élő közvetítésben, mint ahogyan azt a könyv előrevetíti.

Magát a rendszert tehát sikerült megfelelő módon a jövőbe helyeznie és jól felépítenie a szerzőnek. A sorsolás, a játék lebonyolítása, az azt megelőző és követő felhajtás mind-mind megállta a helyét, hibát nem lehet benne találni. A Viadalt magát már kissé fenntartásokkal kezeltem, mert bármennyire is szeretett volna eredeti alkotni a szerző, le sem tagadhatná, hogy a Battle Royale nagy hatással volt rá a történet papírra vetésekor. És sajnos nem is sikerült Kósun tehetségét túl szárnyalnia: míg a japán szerző minden egyes halálesetet gondosan kidolgozott (ráadásul ott kétszer ennyien voltak), valamint sokkal szigorúbb szabályok szerint kellett "játszaniuk", addig Collinsnál jó, ha a gyilkosságok harmadáról tudunk valamit. Természetesen az is egy jó megoldás, amit utóbbi választott: hiszen az E/1 elbeszélő mód nem is adott lehetőséget arra, hogy mindenről alaposan beszámoljon, de nekem éppen emiatt tűnt kevesebbnek ez a fajta leírás.

A regény közben nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mennyire jó, hogy Katniss szemszögéből látjuk az eseményeket, aztán rájöttem, hogy ennél a történetnél az E/3 nem állná meg a helyét. Ezt talán maga a szerző is érezte, éppen ezért döntött úgy, hogy inkább a lány belső világára helyezi a hangsúlyt, így tudta igazán megmutatni, mennyire elítélik a Kapitólium ténykedéseit a lakók, valamint a regény vége is előrevetíti a következő részek fő cselekményszálát, mégpedig a rendszer ellen való lázadást. 

Az Arénában történtek nem okoznak túl nagy meglepetést az olvasó számára, mert Collins a jól bevált fordulatokat használja. Elmondhatatlanul dühös vagyok a szerzőre, amiért behozta a játszmába a tizenkét éves Rutát, aki azonnal az olvasó szívéhez nő. A Katnisszal való beszélgetése és szövetsége csak még fájóbb volt a számomra, mert tudtam, hogy nem szabad megkedvelnem a kislányt, hiszen előre sejthető, hogyan ér véget az ő története, de nem tudtam nem szeretni, sajnálni őt. Szóval haragszom, amiért egy gyermeket képes volt megölni az író, ugyanakkor elismerem, hogy muszáj volt megtennie ezt a lépést, mert ettől vált annyira valószerűen kegyetlenné ez a világ és többek között ez is közrejátszik benne, hogy az olvasó maga is lázadjon a rendszer ellen.

A magyar kiadást tekintve panaszra nem lehet okunk, egyedül a neves fordító által ejtett hibák miatt ([én] nekilátnák és társai) tudom kritizálni a kiadót, de ezek elenyésznek az egyébként minőségi magyarosítás mellett.

Értékelés: 10/8