Szerző: David Walliams
Cím: Gengszter nagyi (Gangsta Granny)
Fordító: Totth Benedek
Kiadó: Libri Kiadó
Oldalszám: 288

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Egy könyvesbolt kirakatában pillantottam meg ezt a könyvet először, akkor nem is a címre, hanem a borítón lévő reklámszövegre lettem figyelmes, miszerint az író a "21. század Roald Dahlja". Gyerekként nagyon szerettem Dahl könyveit olvasni, így rögtön érdekelni kezdett ez a kötet is. A molyon lévő pár kritika, a humoros és jópofa fülszöveg, illetve Sue Townsendnek, az általam szintén nagyon kedvelt Adrian Mole-sorozat szerzőjének az ajánlása csak erősítette bennem az elhatározást: nekem kell ez a könyv. Mostanra sikerült beszereznem, és azt kell mondanom, bármennyire is nem én vagyok a célközönség, rég szórakoztam ilyen jól olvasás közben.

A tizenegy éves Ben minden péntek estét a nagyijánál tölti, mert szülei táncversenyt néznek ebben az időben. A fiú azonban ki nem állhatja a nagymamát, akinél unalmasabb alakot még nem hordott hátán a föld: folyton szókirakózni akar, éjjel-nappal káposztát eszik (az egész lakás úszik a káposztaszagban), este nyolckor pedig takarodó van. Egy nap azonban Ben gyémántokkal teli dobozra akad a konyhában, így tudja meg, hogy az ártatlan nagymama álca mögött egy igazi ékszertolvaj rejtőzik. Ezidáig minden akciója sikerült az öreglánynak, egyedül a koronázási ékszereket nem sikerült meglovasítania. Ben azonban egy kész tervvel áll, hogy ők ketten végrehajtsák az évszázad bűntényét. 

Ritka az ilyen gyerekkönyvíró, mint Walliams, aki egyszerre tudja megnevettetni és elszomorítani az olvasóit. Gördülékeny stílusával, lehengerlő humorával azonnal magával ragadja nem csak a gyerekek, hanem szüleik (esetleg nagyszüleik) figyelmét is. Ráadásul komoly témát dolgoz fel, és mindezt olyan bámulatos módon tálalja, hogy a kölykök nem érzik úgy, mintha okítaná őket. 

A kötet egyik erős oldala a humor. Bár nekem - hasonlóan a Doktor Proktor pukiporához - itt is kissé sok volt a sorozatos szellentés, és a kakiban való mászkálás, lassan belátom, hogy ez kell a gyerekeknek, hogy jót szórakozhassanak. Szerencsére azonban a szerző nem erre helyezi a hangsúlyt, így a történet nagy részét én is remekül élveztem. Jókat lehet nevetni Ben szülein, akiknek első ránézésre sokkal fontosabb a tánc, mint a saját fiuk (a legjobban a Ben jövőjével kapcsolatos álláspontjaikon szórakoztam), valamint a nagyi furcsa szokásain, mint például az állandóan magával hurcolt káposztakonzerven, amelyet a legveszélyesebb helyzetben is képes előrántani, hogy jót lakmározzon. (Ráadásul ha kissé gonosz akarok lenni, a nagyi általános jellemzése valóban ráillik a legtöbb nagyszülőre.)

Ugyanakkor nem csak a humor, hanem a mondanivaló is fontos. Erről nem szeretnék túl sokat mondani, mert elrontanám az olvasó szórakozását (mondjuk a felnőtteknek nem okozhatnak túl nagy meglepetést a sztori fordulatait, egy-két "véletlenül elejtett" mondatból következtetni lehet a befejezésre), ezért csak annyit mondok, hogy a történet vége nagyon meghatóra sikeredett. Merész lépés volt a szerző részéről ez a lezárás, de azon a véleményen vagyok, kellett ez ahhoz, hogy kitűnjön a mai gyerekkönyvek közül, hogy megmutassa az élet árnyoldalát is, valamint hogy felhívja a gyerekek figyelmét arra a tényre, hogy semmi sem örök.

A magyar kiadásra abszolút nem lehet panasz: a könyv a fentebb említett Nesbø-sorozat köteteivel megegyező alakban és formátumban jelent meg. Felnőttek számára gyorsan olvasható, és az is biztos, hogy a fiatalabb olvasók is hamar befejezik, mivel nehezen lehet letenni. Totth Benedek gördülékeny fordításának és Tony Ross (a Rosszcsont Peti-kötetek illusztrátora) rajzai csak még szórakoztatóbbá teszik ezt a nem mindennapi történetet.

Értékelés: 10/9