Szerző: J. M. Clements
Cím: Spartacus - Kardok és hamvak (Spartacus: Swords and Ashes)
Fordító: Varjú Ágnes
Kiadó: Delta Vision Kiadó
Oldalszám: 352

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Amikor a négy évvel ezelőtt kezdetét vette a Spartacus: Vér és homok című sorozat, nagy várakozással tekintettem a széria elé. Az első részek nekem nagy csalódást okoztak, a szexen és a CGI-s művéren kívül nem sokat adott, ez számomra pedig édeskevés volt ahhoz, hogy maradjak. Társaim unszolására azonban folytattam az epizódok nézését - egyre kevesebb érdeklődéssel -, az ötödik résztől kezdve azonban látványos lendülést lehetett tapasztalni a sztorivezetésen, és ha nem is egy teljes mértékben értékelhető, de korrekt évadot kaptunk. Azután jött a sajnálatos hír a főszereplő, Andy Whitfield betegségéről, amelynek hatására kényszeres pihenésre távozott a sorozat, és amelynek következtében elkészítették az első részek mélységébe repülő előzményévadot, amely annyira kriminálisra sikeredett a szememben, hogy a harmadik epizódot követően végérvényesen kiszálltam a széria követéséből. Mégis, amikor megláttam a boltokban a sorozat alapján készült könyvet, tudtam, hogy nekem el kell olvasnom ezt a regényt. 

A regény története az 1. évad 6.részének eseményei között játszódik, amikor Spartacus már megszerezte a Capua bajnoka címet, de feleségét, Surát még mindig kutatja a férfi gazdája, Batiatus. Az ifjú gladiátornak és néhány társának ezúttal Neapolisba kell utazniuk a lanista és neje társaságában, hogy egy temetési szertartáson mutassák meg erényeiket. Az élet-halál harcokat Batiatus hospesének (vagyis olyan személynek, akit bármikor vendégül kell látni, és annak is viszont), Pelorusnak a tiszteletére ajánlják fel, akit a saját rabszolgái gyilkoltak le egy orgiába torkolló rendezvényen. Azonban a lanista nem csak a szórakoztatást és az ezzel járó pénzkereseti lehetőséget látja maga előtt, hanem azt a hatalmas birtokot is, amelyet Pelorus hagyott örökül egy nemrégiben felszabadított rabszolgájára. 

Be kell vallanom, eleinte féltem egy kicsit, mivel eddigi tapasztalataim szerint azok a könyvek, amelyek egy más futó sorozat alapján készültek, messze elmaradnak a tévében látott epizódoktól. Azonban itt éppen az ellenkezőjének lehettem tanúja: a Kardok és hamvak magasan túlszárnyalja a szériát. Ugyanúgy, ahogyan az eredeti műben, itt is fontos szerepet játszik az erotika, a trágár beszéd és a véres jelenetek tömkelege. Azonban a kötet nem esett abba a hibába, hogy csak ezekre építkezzen, és egy olyan háttértörténetet sikerült kidolgoznia, amelyet sok író megirigyelhetne.

Nehezen tudom összefoglalni, miért is tetszett maga a történet, mert annyi mindenről lehetne írni, hogy félő, nem lesz teljes a felsorolásom. Az izgalomfaktorról a birtok megszerzésére tett kísérlet gondoskodott, ettől remek krimi színezetet kapott a hangulat: apró mozzanatok, elszólalások segítik a szereplőket, hogy elérjék céljaikat, Spartacus pontos megfigyelőképessége pedig nagy hasznára válik Batiatusnak. Külön kiemelném, hogy a római jogi szabályokat figyelembe véve alakította az eseményeket Clements, így az örökösödés és a szabadság megváltásának szabályai fontos szerepet kaptak a megoldásban. Másfelől tetszett, hogy az ókori római mítoszokat, hiedelmeket is beleszőtte a történetbe, így a misztikum, mint a kor egyik jellemzője is képviseltette magát a Sybillák Könyvének formájában.

Mindig érdekes olyan könyvet olvasni, amelynek történelmi alapjai vannak, hiszen nagy vonalakban ismert az akkori helyzet, mi már tudjuk azt, amit a szereplők még csak nem is sejtenek. Mivel itt egy teljesen fiktív történetről van szó a spartacusi mitológiában, így nem is emiatt izgalmas olvasmány a Kardok és hamvak, hanem az elejtett mondatok, az egyes szereplők cselekedetei lehetnek figyelemfelkeltőek. Gondolok itt például Medea regénybeli jóslataira, amikor állítja, hogy Batiatus bevonul a történelembe, mint Spartacus gazdája, vagy hogy a gladiátor találkozni fog nejével. És habár a regény ezt már nem mutatja be, de mindannyian tudjuk, hogyan is kell értelmezni a kettős jelentéssel bíró jövendöléseket. 

Clements remekül érzékelteti azt az ókori hangulatot, ami akkoriban jellemezhette Rómát. Így gyakran, de nem zavaró módon használja a latin kifejezéseket (amelynek többsége egyébként ismerős lehet a sorozatból), ezek jelentését a kötet végén megtaláljuk a jegyzetekben. Mondjuk előnyösebb lett volna, ha lábjegyzetben adják meg, mert nem kellett volna állandóan hátra lapozni, ezzel megszakítva az olvasást, de ez legyen a legkisebb probléma. Külön kiemelném, hogy az egyes fejezetek címeit latinul olvashatjuk, ez egy egyszerű, mégis zseniális húzás volt a szerző részéről.

A történetben a homoszexualitás is fontos szerepet játszik, az egyik fejezetben igen naturális módon ábrázolja ezt a szerző. Férfiként, nem mondom, hogy túlzottan nagy odaadással olvastam ezeket a sorokat, ugyanakkor el kell ismernem, hogy ennek a résznek benne kellett lennie a történetben, egyfelől mert ez a fajta másság akkoriban is jelentős méreteket öltött, másfelől ezzel mutatta meg, mennyire kiszolgáltatott helyzetben éltek a rabszolgák.

A szereplők nagy része ismerős lehet a sorozatból, jellemvonásaik abszolút megegyeznek filmbéli karaktereikkel. Batiatus ugyanolyan önfejű, lobbanékony alkat, aki gyakran nem veszi észre magát, hogy társaságban mit szabad és mit tilos mondani, céljai érdekében pedig átgázol mindenkin, ha kell, mégis végig szurkoltam neki a birtok megszerzésekor. Az ő történetek a lezárása abszolút hihető volt: megkapja, amire vágyik, azonban rá kel jönnie, hogy ez nem minden esetben jelent jót ránézve. Lucretia jóval megfontoltabb, mint férje, jobban ismeri az illemet, ennek megfelelően bánik Ilithyiával, aki - akárcsak a sorozatban - a történet csúcspontja. Egyszerűen nem lehet őt nem imádni nagyképűsége, fellengző stílusa miatt, amellyel saját magát teszi nevetség tárgyával. Számomra ők hárman jelentették az élvezeti faktort, és annak ellenére, hogy a cím szerint Spartacusról kellene szólnia a könyvnek, nekem ez a triász volt a főszereplő.

Természetesen az új helyszínnel együtt új szereplőket is kapunk, közülük a legérdekesebb Marcus Tullius Cicero, aki bizony nem más, mint a híres filozófus és politikus. Az ő szerepeltetésével már érzékelteti a szerző a változást, vagyis azt, hogy a köztársaságnak, mint államformának hamarosan vége szakad, új korszak fog kezdődni. Szónoklatai alatt - csak úgy mint a való életben - itt is minden egyes szaván csüggenek az emberek, eszméi megosztják azokat. És végül ő lesz az, aki igazságot tesz az ellenfelek között.

Felmerülhet a kérdés, hogy aki nem látta a filmsorozatot, mennyire tudja élvezni a könyvet. A történet maga nem kötődik szorosan sem a szériához, sem a történelemhez, így bátran belekezdhet bárki. Ugyanakkor bizonyos eseményeket, hogy jobban megértsünk, elengedhetetlen valamennyi alaptudás. Így például, hogyan került Batiatus házába Spartacus (ezt egy visszaemlékezés formájában le lehetett volna írni), miért nem tudhatjuk meg eredeti, trák nevét, miért álmodik a feleségével, továbbá mi lesz Sura sorsa. 

A szerző írásmódjával egyetlen problémám volt, még pedig a párbeszédeknél a leírások hiánya. Amint a szereplők el kezdenek beszélni egymással, mintha egy forgatókönyvre váltana át maga a regény: csak az ő mondataikat olvashatjuk - akár oldalakon keresztül -, így én néha elvesztettem a fonalat, hogy ki is beszél éppen. A magyar kiadásban marad néhány félreütés, helyesírási és központozási hiba, de ettől eltekintve panasz nem lehet rá. 

Hamarosan megjelenik a folytatás Morituri címen, kíváncsi vagyok, merre halad tovább a történet, annál is inkább, mert az új sztorihoz új szerző is párosul, így megint lehet izgulni, jól sikerül-e az adaptáció.

Értékelés: 10/9