Szerző: Nógrádi Gábor
Cím: Galambnagymama
Kiadó: Móra Kiadó
Oldalszám: 112

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Nógrádi Gábor gyerekkönyveiről már többször is írtam a blogon, ennek ellenére igyekszem minél gyakrabban szerepeltetni a bejegyzések között, mert ő az az író, akivel érdemes foglalkozni. Azon kevés magyar szerző közé tartozik, akit több generáció is ismer, aki igazi értékekről igyekszik írni és aki nagyra becsüli és komolyan veszi a gyerekeket. Ez nagyban érződik Galambnagymama című novelláskötetén is, amely remek alkalmat teremthet, hogy a szülők és gyermekeik elbeszélgessenek komolyabb témákról.

A kötet összesen tizenöt hosszabb-rövidebb írást tartalmaz. Szereplőik többnyire változnak, időnként vissza-visszatérnek, de a történetek egymástól teljesen függetlenek. A novellák témái közé tartozik az első szerelem, az első titok, a halállal való első találkozás, a magány, a barátság vagy éppen a szülői odafigyelés. A címadó történet a súlyos beteg nagymamáról szól, aki galamb képében tér vissza unokáihoz, de találkozunk más bolygóról érkezett lánnyal, zseblámpa fénnyel magának barátokat szerző kisfiúval, aranyhallá változott gyermekkel, vagy éppen olyannal, aki beleolvassa magát egy regénybe. 

A történetek többsége csak elsőre tűnik misztikusnak, a későbbiekben kiderül, hogy mindent félreértés okozott, vagy éppen metaforáról van szó. A számomra legkedvesebb - Mónika, az aranyhal - ez alól pont kivétel, de épp meseszerűségétől válik annyira szomorúvá és boldoggá egyaránt. A novellák közül nem egynek maga a szerző és családja a főszereplője, nem tudom, ezek közül mennyi történt meg valójában, de gyanítom, hogy Nógrádi gyakran hagyatkozott a fantáziájára is. (Például a Pámpapapapám c. írást, annak ellenére, hogy magáról a regényírásról is szó esik, kétlem, hogy valós események ihlették volna.)

A történetek alig 4-6 oldalasak, ráadásul a legtöbbhöz illusztráció is készült, így már 9-10 évesek teljes nyugalommal olvashatják őket. Akár a szüleikkel együtt, vagy éppen nekik hangosan, hogy aztán megbeszéljék az abban foglaltakat. Nógrádi nem úgy tekint olvasóira, mint akinek mindent szájba kell rágni, éppen ezért nem is mondja ki nyíltan a tanulságot: meghagyja, hogy a gyerekek maguk jöjjenek rá a mondanivalóra. Egy-egy történet után azonban mégis érdemes leülni a kölykökkel, hogy átbeszéljük, ki mennyire értette meg a mögöttes tartalmat, és a szereplők viselkedését is kielemezhetjük velük. Ennek hasznosságát bizonyítja az is, hogy az egyes történetek bekerültek az általános iskolai tananyagba, az alsó tagozatosok olvasókönyvében megtalálhatjuk őket.

Nógrádi tehát bebizonyította ezzel a könyvével, hogy nem csak a regényekben, illetve a humoros, rövid lélegzetvételű írásokban (mint a Segítség, ember!) van otthon, hanem a megható, elgondolkodtató történetekben is. 

Értékelés: 10/9