Szerző: Jon Sprunk
Cím: Az Árny csábítása (Shadow's Lure)
Fordító: Galamb Zoltán
Kiadó: Fumax Kiadó
Oldalszám:448

Az Árnyorgyilkos-trilógia első kötete közel két évvel ezelőtt, 2012-ben jelent meg magyarul. Hazánkban sajnos nem lett annyira sikeres olvasmány, mint Amerikában, ahol az egyes kötetek megjelenése között csupán egy-egy év telt el. De szerencsére a Fumax csapata nem hagyja cserben a rajongókat, így az ő legnagyobb örömükre az idei év egyik legelső könyveként (az Assassin"s Creed új kötetével karöltve) megjelent a folytatás. A továbbiakban a kritika az első részre nézve spoilert tartalmazhat!

Caim egyedül vág neki a messzi, hűvös északnak, hogy fényt derítsen származására. A hosszú út során fülébe jut, hogy az Árnyak világából származó erők hatalmukba kerítették az egyik országot, így kénytelen a lázadók élére állni, hogy legyőzzék az uralkodót bábuként irányító varázslónőt. Eközben Zefinek, a frissen felavatott császárnőnek a trón velejárójának számító gondokkal kell megküzdenie: nem elég, hogy az országát háború veszélye fenyegeti és az egyházzal is összetűzésbe kerül, tanácsadói elvárják tőle, hogy gondoskodjon a megfelelő trónörökösről. Miután aljas módszerekkel az életére törnek, rájön, hogy saját magának kell felvennie a harcot az ellenséggel, mert nem kevés ember akad, akiben megbízhat.

Jon Sprunk első regénye (Az Árny fia) 2010-ben jelent meg nyomtatásban, így viszonylag újoncnak számít a fantasy műfajban. Ennek ellenére sikerült nevet szereznie magának az azóta teljessé vált trilógiájával, valamint új sorozatával, melynek tavaly jelent meg a nyitókötete. Az első kötetnél érzékelhető volt, ahogyan fejlődött az írás terén, a történet végét már biztos kézzel vetette papírra, így kétség sem fért hozzá, hogy a stílus miatt a folytatásban nem kell majd aggódni, A fő kérdés inkább az volt, hogy milyen irányba fog továbbhaladni a sztori, hiszen a legtöbb szálat szépen elvarrta, nem maradt sok megválaszolatlan kérdés az olvasóban. Félő volt, hogy egy, az eredeti alapötlettől teljesen elütő folytatással tér majd vissza, de szerencsére ezt az akadályt is jól vette.

Történetvezetés szempontjából a feszültségkeltés és -fokozás hagyományos eszközeit alkalmazza Sprunk. A sztori végig több szálon fut (főleg Caim és Zefi főszereplésével, de egy kis időre Kit, az árny sorsát is nyomon követhetjük, illetve Sybelle, a varázslónő ténykedéseinek is többször lehetünk szemtanúi), ezzel kényszerít minket a továbbolvasásra. Különös módon engem Zefi szála ragadott meg igazán, ebben a kötetben sokkal inkább élveztem a politikai csatározást a fizikainál, amiben Caimnak és újonnan verbuvált bandájának köszönhetően elég sűrűn részünk volt. A hangulat is ennek megfelelően jóval sötétebbé válik, jóval több vér és erőszak várható a kötet lapjain, mint az előző rész esetében (kb. fél tucat fontosabb szereplőt tesz el láb alól a szerző). 

A stílus még mindig élvezetes, a szerző néhány mondatától még mindig odáig meg vissza vagyok, egyszerűen öröm volt olvasni a jelzőit. Egészen addig, amíg nem mert a történet rovására. Mert bizony egyszer-kétszer (főleg a vége felé) gyakran éreztem úgy, hogy unatkozom, mivel az egész jelenetet túlírta. 30-40 oldalt nyugodtan ki lehetett volna húzni a történetből, hogy ne legyen ennyire terjengős és vontatott bizonyos helyeken, és inkább a cselekményekre helyezni a hangsúlyt, főleg a végső csatánál.

Az új helyszíneknek köszönhetően új szereplőkkel is megismerkedhetünk (néhol talán túl sokan is vannak - nem ártott volna egy névmutató a kötet végére). Caim kalandjai révén a lázadók csapatát ismerhetjük meg, Zefi oldalán pedig a politikai élet szereplőit (tanácsadók, thánok). A kalandok, amikbe hőseink keverednek, már sokkal méltóbbak egy felnőtteknek szóló fantasyhoz, mint Az Árny fia meseszerű fordulatai. Nagy örömömre sok mindent megtudunk az Árnyak világáról, hogy pontosan hogyan is kell elképzelni a két, egymás mellett párhuzamosan létező univerzumot és a köztes részt, valamint Caim származására is részben fény derül. Egyedül a kötet végére nyilvánvalóvá váló szerelmi háromszöggel nem vagyok kibékülve, annyira jó lett volna, ha ezt a szálat hanyagolja a szerző.

Összességében hangulatában más, ám az első részhez logikusan illeszkedő folytatást kaptam, amely - ha nem is áll-leesős, de azért elég sok izgalmat ígérő - függővéggel fejeződik be. Reméljük, a zárókötetre nem kell újból két évet várni, hanem jövő ilyenkorra már azt is kézbe tarthatjuk.

Értékelés: 10/8