Szerző: Artair McKnight
Cím: Becky Apple és az újjászületők
Kiadó: Pongrác Kiadó
Oldalszám: 408

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Az idei Könyvhétre a Pongrác Kiadó a régóta várt Sapphique mellett három magyar szerző könyvét is megjelentette. Ezekről már mind írtam korábban, egyedül Artair McKnight regénye maradt ki, de végre sikerült pótolnom ezt a hiányosságomat is, így teljessé vált a kör. 

A tizenöt éves Becky számára az új tanév sok izgalmat tartogat. Az osztályába új fiú érkezik, Chris Cleland, aki azonnal felkelti a lány érdeklődését, és szerencséjére a vonzalom kölcsönös. Egyik éjszaka egy suttogó hang biztatására lemerészkedik a háza közelében álló kút rejtette titkos pincébe, ahol ősrégi titkokra bukkan. Megtudja, hogy ő az egyik kiválasztott, akinek druidaként az a feladata, hogy védelmezze Örökerdőt, ahol az újjászületők laknak. El is kél a segítség, ugyanis a gonosz egyre nagyobb teret követel magának, ám pontosan senki sem tudja, mivel is kell szembenéznie.

Artair McKnight személyében tehát egy magyar szerzőt köszönthetünk, nevezetesen Kiss Balázst, aki a Kaposvári Egyetemen végzett informatikus könyvtárosként, és jelenleg is ekként dolgozik. A szerző egyébként velem egykorú, így különösen kíváncsi voltam arra, hogy a szó szoros értelmében vett kortársam mivel rukkol elő debütáló regényében.

Röviden és tömören: A Becky Apple-trilógia nyitókötete egy jól felépített történet kidolgozatlan karakterekkel. Nekem személy szerint nagyon tetszett a háttérvilág, az Örökerdő és a benne élő újjászületők és egyéb lények, meg úgy alapjában maga a halál utáni lehetőségekkel való játszadozás. Nem tudom, hogy ez is a kelta mitológia része-e, vagy a szerző fantáziája tett hozzá az alapanyaghoz - a lényeg, hogy nagyon jól tudta ezt használni. A történetvezetéssel sincs gond: párhuzamoson éljük a hétköznapi és a varázsvilágbeli életet, ami egyébként a lehető legjobb kombó egy ifjúsági regénysorozatnál. 

Amivel sajnos nem vagyok maradéktalanul elégedett, az a karakterek kidolgozása. Becky Apple tipikusan az a főhős, akit a szerző szeretne velünk megkedveltetni, de éppen ezért utáljuk. Úgy érzem, hogy McKnight szerette volna közelebb hozni az átlagolvasókhoz Beckyt, hogy meg tudjuk kedvelni, azonban az ifjúsági regényekhez híven semmilyen negatív tulajdonsággal nem merte felruházni. Gondolok itt arra, hogy sokszor ír olyanokat, hogy Beckynek nem voltak barátai, de nem is akart, nem volt szépség, de még is jó páran kinézték maguknak, vagy éppen mindennek a legalja: a saját ház. Ugyanis Beckynek, a tizenöt (!) éves lánynak a szülei vesznek egy saját házat, mert az nem tud meglenni a hangzavarban. Bár Becky többször is kihangsúlyozza, hogy ők nem gazdagok, azért a bejárónőt még tudják finanszírozni. Értem egyébként, hogy a szerzőnek ezzel az volt a célja, hogy bemutassa, mennyire nem törődnek a lánnyal a szülei, de ettől még nem fogom megsajnálni, akármennyire is hangsúlyozza, hogy neki mennyire rossz ez, miközben a szülei vasárnapi látogatásaitól (tehát egy héten egyszer látogatják meg a saját gyereküket) a hideg is kirázza. Szóval a legnagyobb bajom az volt, hogy a szerző mindig saját magával keveredett ellentmondásba, és hogy inkább csak elmondta, hogy milyen is egy karakter, semmint megmutatta volna. 

De ezt leszámítva valóban kellemes meglepetés volt a regény, szerettem olvasni, még úgy is, hogy nem én voltam a célközönség. Engem nagy vonalakban emlékeztetett a Spiderwick-krónikákra és a Titokfölde-sorozatra, illetve a stílusában az olasz Moony Witchert hozta, bár azt is hozzá kell tennem, hogy a debütáló McKnight bizonyos tekintetben lekörözte a sokkötetes szerzőt, ami mindenféleképpen büszkeség.

Kíváncsi vagyok a folytatásra is, remélem, az már nem a történet, hanem a karakterek szempontjából is átgondoltabb, összetettebb lesz (megjegyzem, a regény még elbírna 5-10 szereplőt simán). 

Értékelés: 10/7