Szerző: Rene Denfeld
Cím: Az elvarázsoltak (The Enchanted)
Fordító: Kleinheincz Csilla
Kiadó: Fumax Kiadó
Oldalszám: 216

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Az az igazság, hogy nagyon szeretem a szépirodalmi alkotásokat is, viszont ez az egyetlen olyan műfaj, amely nálam igen csak hangulatfüggő. Mivel tudom, hogy általában ezek az írások nehéz témát dolgoznak fel, amelyet többször át kell rágnom magam, időnként egy-egy részt újraolvasva, így nehezen kezdek bele a magas irodalomnak titulált köteteknek. Rene Denfeld regényével is így voltam, melynek már a címe és a borítója szó szerint elvarázsolt, nagyon vártam már, még is több mint fél évnek kellett eltelnie, mire kézbe vettem. 

Van egy, hol azok az emberek várnak, akiket a bíróság halálra ítélt. Azonban a halál még sem jött el értük. Ugyanis ügyüket újra kivizsgálják, hogy minden kétséget kizáróan meg tudjanak győződni bűnösségükről. Addig pedig elzárva élnek a világtól, nem láthatnak a természetet, nem érinthetnek emberi kezet, nem szólhatnak egymáshoz. Ők az elvarázsoltak, akiknek lakhelyük alatt aranyszőrű paripák vágtatnak, legalábbis történetünk mesélőjének látomásai szerint. Egy hölgy, aki értük küzd és egy bukott pap, akinek küzdenie kellene értük az egyetlen remény az itt lakók számára. De vajon mit jelent a remény egy ilyen élet számára? Ez a kérdés merül fel leginkább az olvasóban, miközben megismeri a szereplők és kiváltképp York, a fegyenc történetét.

Rene Denfeld nyomozóként tevékenykedik az életben, a könyvben szereplő hölgyhöz hasonlóan a halálsoron várakozó elítéltek ügyeit deríti fel. Írásai többek között a New York Times hasábjain is megjelentek már, kiadott három szociológiai-kulturális témájú könyvet, majd megírta első regényét, Az elvarázsoltakat. Jelenleg három örökbefogadott gyermekével él.

Az elvarázsoltak tipikusan az a könyv, amelyet az ember ha levesz a polcról, egyből úgy gondolja, hogy rövid idő alatt végez az olvasással, hiszen alig több mint 200 oldal a történet, átlagos betűmérettel és sorközzel. Eleinte én is úgy voltam vele, hogy a vonaton, az oda-vissza öt óráig tartó utazásom alatt, a kényelmes(?) ülésbe belesüllyedve fogom elolvasni a kötetet, ám végül magam is meglepődtem, hogy mennyire nehéz olvasmány is valójában. A megszokottnál kevesebb párbeszédet kapunk, a stílus is kevésbé olvasmányos, elsőre talán kicsit szokatlan is (de nem is egy szórakoztató irodalomról van szó, na!). 

Igazság szerint már több mint két hete befejeztem a könyvet, de még most sem tudom magamban a helyére tenni. Egyfelől voltak részek, amelyeket nagyon szerettem olvasni, és olyanok is, melyek a lelkem legmélyére hatoltak, és amelyeket azóta sem tudok kiverni a fejemből, de voltak olyan fejezetek is, amelyeket nagyon untam. De azt is el kell ismernem, hogy a sok pozitív hangvételű kritika, a kiadó marketingje, valamint a fordító személye (Kleinheincz Csilla) is igen magasra tette a lécet, és nagyon sokat vártam ettől a kötettől. 

Valójában az volt a legnagyobb problémám, hogy azt hittem, York múltjának kibogozása lesz a fővonal, a többiek szála csak mellékes lesz. Azonban a férfi életének története időnként túlságosan is háttérbe szorult, és túl sokáig hagytuk magunk mögött, míg sok más emberi sorsot megismertünk. Nekem kissé olyan érzésem volt olvasás közben, mintha Denfeld a saját munkája alatt szerzett tapasztalatokat akarná megosztani velünk, hogy milyen is valójában egy ilyen börtön. Kapunk itt teljesen magába roskadó és némaságba menekülő rabot, az életéért már küzdeni nem akaró férfit, és bepillantást kapunk abba a fajta korrupcióba is, amely a falak mögött húzódik. Ezek közül nem egy történet - mivel vélhetően igaz - igencsak megviseli az embert, de véleményem szerint nem annyira, mint amit York múltjáról megtudunk. Aki ismer, az tudja rólam, hogy semmilyen brutalitás nem zavar a regényekben, egyedül a gyermekbántalmazással és pedofíliával nem tudunk mit kezdeni, számomra azok az igazán nyomasztó leírások. És ezekből kapunk is eleget a történet során, szóval gyenge idegzetűeket azért én távol tartanék ettől a könyvtől.

Azonban van egy igazán nagy erénye ennek a regénynek: az ember újragondolja a halálbüntetésről alkotott nézeteit. Pontosabban nem magáról a tényről, hanem arról, hogy melyik a jobb: életfogytiglan börtönben szenvedni vagy rövid úton itt hagyni az életet. Rájövünk, hogy sokszor az 50-60 évig terjedő szabadságvesztés sokkal rosszabb lehet egy rab számára, mint maga a halál. De ettől is elviselhetetlenebb az az idő, míg a halálra ítéltek várják, hogy újból kivizsgálják az ügyüket. Gondoljunk csak bele: meghozzák a halálos ítéletet, de két évet úgy kell leélnünk, hogy nem tudjuk, valóban végrehajtják-e. A remény, amelyet ezáltal adnak, talán mind közül a legkegyetlenebb, mert az esetek java részében nem változtatják meg az ítéletet. És bármennyire is elítélendő az, amelyet tettek, a rabok is csak emberek, így az olvasóban akarva-akaratlan kialakul az együttérzés valamely formája. 

Összességében egy nagyon jó könyvről van tehát szó. Egy nagyon jó, de nagyon nehezen olvasható és megemészthető könyvről. Emberi sorsok tárulnak fel előttünk, lélektani kérdések marcangolnak majd minket, és elgondolkodunk azon, hogy mennyiben lehet bűnös egy ember, akinek már a fogantatása is bűnös volt és mindvégig ebben a közegben kellett élnie.

Értékelés: 10/8