Gyilkos-Anders, egy recepciós és egy kiugrott lelkésznő találkozása a boncasztalon… vagyis nem, egyelőre nem a boncasztalon, hanem egy motelnek álcázott kuplerájban a keresztény egyháztörténelemnek és a svéd kriminalisztika menetének teljesen új irányt szab. A regényben „nem szokványos" pénzkereseti lehetőségek után kutat első (és második) pillantásra jelentéktelennek tűnő fiatal portás, egy nagydumás istentagadó lelkészcsaj és egy reménytelenül fafejű verőember. Először céges szintre emelik a verési-pénzbehajtási szolgáltatást, utána bibliai alapokon nyugvó, borban tocsogó egyházat alapítanak, végül újrafazonírozzák a Mikulást, s közben – ahogy azt Jonasson korábbi hőseitől, a százéves embertől és a remekül számoló analfabétától megszokhattuk – folyton menekülnek valakik elől, közben milliókat veszítenek, hogy aztán újra nyerjenek, s közben Jonasson egy pillanatra sem áll le a sziporkáival.

Jonas Jonasson Svédországban született 1962-ben. Hosszú időn át mint újságíró, kommunikációs tanácsadó és televíziós producer dolgozott, majd új életet kezdett: megírta A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című regényét, ami egy csapásra meghozta számára a világhírt, és amelyet azóta már a hazai mozik is bemutattak. Jelenleg kisfiával és néhány csirkével él egy svéd szigeten. További két regénye jelent meg azóta: Az analfabéta, aki tudott számolni és a Gyilkos-Anders és barátai (meg akik nem azok).

Ha valaki olvasta már Jonasson korábbi két könyvét (vagy akár csak egyiket közülük), az ennek a történetnek a fülszövege alapján is nagyjából sejtheti, hogy mit kaphat. És itt érkeztünk el egy kritikus ponthoz, amelyet igazából a végére tartogatna egy normális kritikus, de én mégis előre hozom. Amikor egy szerző (de akár mondhatnék rendezőt, zenészt is, a példa miatt egyszerűbb az írót említenem, de mindenki gondolja oda az adott alkotót) akár elsőre, akár sokadjára, de megír egy olyan művet, amely szerte a világon ismert és kedvelt lett, nehéz ettől elszakadnia. Egyfelől az olvasók is ugyanazt várják (ugyanolyan minőségben), hogy eredeti legyen, hogy emelkedjen ki a tucatszámra kapható olvasmányok közül, ezáltal a szerzőre is nyomás nehezedik, meg őszintén szólva nincs is nagy kedve kockáztatni, nehogy bukta legyen a kiadás. Csak ebben az esetben azt felejti el mind az olvasó, mind a szerző, hogy ha már sokadjára írja meg ugyanazt a történetet, akkor pont az az eredetiség veszik el, amiért megszerették. Persze, a hűséges olvasók kitartanak, de előfordulhat az is, hogy aki rajongott az első sikerkönyvért, inkább azt olvassa el újra meg újra, mint hogy pénzt adjon ki egy másik (talán gyengébb sztorira). De vannak írók, akiknek sikerül műfajon belül mindig megújulniuk, ezáltal kielégítve az olvasók és a kritikusok igényeit. (És most tekintsünk el attól is, hogy ezek mind egyéni ízlések, kinek mi jön be éppen.) Szóval eme hosszas bevezető célja nem más volt, mint hogy felkészítsem az olvasót arra, hogy ha gyakorlatilag ugyanazt akarja kapni, mint a Százévesnél vagy az Analfabétánál, akkor jó helyen jár, mert Jonasson látszólag nem igazán törte magát azon, hogy kicsit újítson az említett regényekhez képest. A fekete humort, a helyzetkomikumot, a szinte már felfoghatatlan agymenést ismételten megkapjuk, gyakorlatilag minden egyes szituációban megkérdezzük magunktól, hogy Jonasson a teljesen idióta, hogy ilyeneket kitalál, vagy mi, hogy ezekről olvasunk. Ezek nálam mind pozitív kijelentések, mert ezt a fajta humort nagyon szeretem, és lényem legmélyén én is tudok komplett hülye lenni, ugyanakkor fájóan, de őszintén el kell ismernem, hogy Gyilkos-Anders nem nyerte el a tetszésemet. És nem a történet vagy a szereplők miatt, hanem mert ugyanezt már olvastam korábban, és ráadásul Jonassontól.

De elszakadva egy kicsit ettől a témától, a szereplők felé orientálódva, ki kell fejeznem azt is, hogy értetlenül állok az egyébként nagyon is hangzatos cím előtt. Gyilkos-Anders ugyanis a szememben a legkevésbé jelentős karakter a triumvirátusunk közül, így nem igazán értem, miért pont ő lett kiemelve. Egyébként ő egy igazi verőember, aki persze soha nem akar semmit rosszat, mégis élete jó részét a börtönben töltötte. Társul szegődik mellé a későbbieken (immár a szabadban) Per Persson, az egykori milliomos lókereskedő unokája, aki miután tönkrement a családi vállalkozás (senkinek nem kellenek lovak) egy lepusztult szálloda recepciósaként dolgozik. A harmadik tag Johanna, a kiugrott lelkésznő, aki egyébként – nem meglepő módon – a csapat agya. Ők hárman megpróbálnak minél hamarabb pénzhez jutni: eleinte Gyilkos-Anders képességeit kamatoztatva és bérbeadva, majd miután egy váratlan fordulat következtében az erőembert megszállja a vallásosság, ezt kihasználva egyházat alapítanak, hogy megkopasszák az embereket. Persze, ahogyan az már lenni szokott, nemsokára elég ellenséget sikerül szerezniük, akiknek nem igazán tetszik, a pénzkereseti módszerük, így időnként menekülőre kell fogniuk.

Egyébként nem mondom, hogy rossz lenne ez a regény, mert nem lenne igaz. Akinek például első olvasmánya lesz a Gyilkos-Anders, annak biztosan ez is a szívéhez fog nőni, egész egyszerűen csak arról van szó, hogy Jonassontól olvastam már jobbat, viccesebbet (itt nálam elmaradt a hangosan felröhögős-érzés, pusztán mosolygásig jutottam). De ettől függetlenül ennek a könyvnek is megvannak a maga értékei, mert a humor mögött van egy kisebbfajta társadalomkritika, egy görbe tükör, amely jelen esetben nem csak a svéd olvasók elé, hanem az egész világ elé állítódik. Ugyanis Jonasson megmutatja, hogy az emberi naivitást mennyire kihasználja a média, mennyire igaz ránk olykor a birkaeffektus, valamint, hogy gyakorlatilag folyamatosan irányítanak minket a különböző irányzatok, és elfelejtjük ezáltal a saját egyéniségünket.

Jonas Jonasson: Gyilkos-Anders és barátai (meg akik nem azok), ford. Kúnos László, Athenaeum Kiadó, 2015, 384 oldal, 3990 Ft