„Itt a szigeten a holtak mindenhol a szomszédaink. Ehhez kénytelenek vagyunk hozzászokni.”

A tél kellős közepén járunk Öland szigetén, amikor a stockholmi Westin család – Katrine, Joakim és a két gyerek – beköltözik egy régóta lakatlan udvarházba. Ám az idilli békesség, amire olyannyira vágytak a nagyváros után, hamarosan darabjaira törik, amikor Katrinét vízbe fúlva találják a közeli világítótoronynál. Joakim mindent elkövet, hogy ép ésszel élje túl a tragédiát, amit igencsak megnehezít, hogy az öreg ház körülötte furcsán kezd „viselkedni”. Suttogó hangok hallatszanak, a kislánya éjnek évadján szólongat valakit, a pajtaajtót pedig újra és újra nyitva találják. A férfi, bár sosem volt babonás, nem tud szabadulni a gondolattól, hogy felesége még mindig vele van. Katrine halálát először balesetnek vélik, ám Tilda Davidsson felügyelő, aki nemrég érkezett a körzetbe, erről nincs meggyőződve. S a nyomozás különös dolgokat fed fel a környék múltjáról…

Johan Theorin író, újságíró, 1963-ban látta meg a napvilágot a délnyugat-svédországi Göteborgban, és jelenleg is ptt él. Svédországban eddig négy regénye jelent meg, ebből az elsőt, A falon túl (2007) című írást már mi is olvashattuk. Ezzel a művel elnyerte a Svéd Krimiírók Szövetsége legjobb elsőkönyvesnek járó díját. A regényt több mint húsz nyelvre fordították le. A nemrég magyarul megjelent A legsötétebb szoba - a második regénye -  a legjobb skandináv kriminek járó Üvegkulcs-díjjal és a Brit Krimiírók Szövetsége által odaítélt, a legjobb külföldi szerzőnek járó díjjal is büszkélkedhet. A magyar olvasók ezen kívül találkozhattak a nevével a Valami a tekintetében című antológiában is.

A szerző vissza-visszatérő látogatója a balti-tengeri Öland szigetének, ahol édesanyja felmenői éltek, legtöbb műve is itt játszódik. Az író valóban nagy szerelmese lehet a szigetnek, ugyanis a helyi babonák, a tájak mind-mind fontos szerepet játszanak a történetben. Theorin írói stílusa abszolút egyedi, olvasóként végig éreztem a levegőt, a hideget, a sötétséget, és ezek mind-mind rátelepedtek a lelkemre. (Ezért is jó ilyen regényt nyáron olvasni, nem is tudom, télen mihez kezdenénk.) A skandináv regények legtöbbjére mindig is igaz volt ez a fajta hűvösség, a rideg valóság, ám a szerző ezt talán mindenkinél jobban tudta érzékeltetni, a télnek, a hidegnek szimbolikus jelentése is van.

A sztori több szálon játszódik, a múlt fontos szerepet kap a megoldásban (rögtön az első fejezet 1846-ban játszódik). A történetvezetés a korábbi regényéhez hasonlóan kissé lassú, ám mégsem mondható unalmasnak. Hitchcocki módszerrel kelti bennünk a feszültséget, csak nagyon apránként adagolja az információkat, időnként kitérőket tesz, hogy megismerhessük a szereplőket, a karaktereket, hogy aztán a végén jöjjön az igazi durranás. Igaz, ez a regény egyetlen hátránya, hogy a befejezés a korábbi cselekményekhez képest túl gyors, hirtelen. 

A karakterek ezzel szemben teljesen kidolgozottak, minden szereplővel együtt lehet érezni idővel - a történet folyamán derülnek ki dolgok, amelyek más szemszögbe helyezik hőseinket -, és az ő fájdalmuk szép lassan rátelepedik az emberre. Igazság szerint nem is tudok krimiként tekinteni erre a történetre, mert annyira lélektanivá teszi azzal, hogy ezeket a nagyon is esendő hősöket egy szomorúan szép történetbe helyezi és mindezt szépirodalmi stílusban tálalja, hogy idővel maga a nyomozás az én szememben teljesen háttérbe szorult.

A könyvet Karin Alvtegen kedvelőinek mindenképpen ajánlom, rám az ő regényei voltak ilyen hatással, de ha mondhatok ilyet, Theorint pár fokkal jobb írónak találom. 

Johan Theorin: A legsötétebb szoba (Nattfåk), ford. Annus Ildikó, Animus Kiadó, 2016, 384 oldal, 3690 Ft