Joyce Maynard 2016. október 10-én, immáron második alkalommal járt Budapesten. Ezúttal legújabb regényét népszerűsítette: a Függőség az első idegen nyelvű kiadása 2016-ban megjelent könyvének. Az író-olvasó találkozónak, valamint a dedikálásnak az impozáns Párizsi Nagyáruház Lotz-terme adott helyet. Az írónő meglepő őszinteséggel mesélt Salingerhez fűződő viszonyáról, legújabb regényéről, a függőségekről, valamint férje haláláról.

Joyce Maynard két évvel ezelőtt, 2014-ben látogatott először Budapestre a Lány a hegyen című regénye kapcsán. Akkor és most is, Párizsból repült át Magyarországra. Mint mondta, az amerikaiak számára Európát egyedül a francia főváros képviseli, és sokan nem is tudják, hogy mennyi csodálatos hely létezik még a szerelem városán kívül. Budapestet meseszép városnak írta le, az éjszaka megvilágított Parlament különösen elnyerte a tetszését, valamint elmondta, hogy Magyarországon kóstolta eddigi élete legfinomabb borát, és abbéli reményét is kifejezte, hogy itt tartózkodása alatt lesz lehetősége megkóstolni a libamájat. Ezt követően mosolyogva jegyezte meg, ha hazatér, minden amerikai szerzőtársának mesél majd Budapestről, így az olvasók várhatják az ő érkezésüket is.

Ezt követően a regényeire terelődött a téma. Mint mondta, aki több regényét is olvasta már, az sok mindent megtudhat róla. A saját bevallása szerint igen csak romantikus lelkülettel megáldott szerző ugyanis mindig saját magából építkezik. A Nyárutó című regény esetében az alapötletet – vagyis, hogy a főszereplő egyedül neveli gyermekét, míg be nem toppan az életükbe egy, a börtönből szökött férfi – saját élethelyzete adta: huszonöt évig ő is egyedülálló anya volt, aki sokszor kételkedett magában, aki szeretetre vágyott. Főhősnőjével ellentétben azonban az ő számára nem adatott meg a segítség a pitesütő rab képében. Regényei alakját mindig saját magáról mintázza, de azután beleképzeli magát az ő helyzetükbe, hogy azok mit tennének másként, így születnek meg a történetei.

A Függőség című legújabb regénye – amely az Alexandra Kiadónak hála rekordsebességgel érkezett meg a magyar olvasókhoz, minden más országot megelőzve – a címadó betegség több aspektusát tárja elénk. Az eredeti cím jelentése „behatás alatt” és ez nem csak az alkohol vagy más drogok által történő befolyásra értendő, hanem embertársaink manipulálására is. A regény főhőse egyfelől alkoholproblémákkal küzd, később azonban más fajta függőség alakul ki nála: az őt segítő emberek elhitetik vele, hogy a barátai, ám később kiderül, hogy nem azok, akinek látszanak. Maynard véleményes szerint ez szintén egy hétköznapi szituáció: minden ember életében – ahogyan az övében is – eljön az a pillanat, amikor kiderül, hogy akit barátjának tekintett, csak kihasználta őt. Ennél a beszélgetésnél tért ki arra is, hogy annak ellenére, hogy a történetben szerepel egy hányatott sorsú gyermek, soha nem tudna olyan könyvet írni, amelyben egy gyerek lesz egy szörnyűség áldozata.

Az alkoholizmussal kapcsolatban Maynard elmondta, hogy sokan úgy vélik, csak azok függnek az italtól, akik minden nap részegre isszák magukat, őrjöngenek, kiabálnak az utcán, vagy éppen dülöngélnek, tántorognak, míg nem összeesnek. Azonban van egy másik fajtája is: amikor az ember minden nap végén lazításként iszik egy-egy pohár bort, amely aztán szép lassan napi rutinjává válik. Ezen a ponton kérdezték Dr. Almási Kitti pszichológust, aki röviden mesélt arról, hogy bármilyen fajta függőség akkor alakul ki, amikor valaki hiányt érez magában, így kívülről kell megkapnia valamit, amivel teljesnek érezheti magát. Az alkoholizmus terén a nők esetében kevésbé elfogadó a társadalom, ennek pedig az asszony családban betöltött szerepéhez van köze. A nő funkciója az érzelmi biztonság megteremtése az otthonában, és ha ez nem sikerült, ha úgy érzi, nem tud harmóniát teremteni, akkor kibillen az érzelmi egyensúlyából, és mindent meg kell tennie, hogy jó pozíciót érjen el.

Maynard több regényéből is készült már mozifilm, jelenleg a Függőség megfilmesítéséről is zajlanak a tárgyalások. A szerző nevetve mondta el, hogy a férfi főszereplőre még nincsen kiválasztottja, de amennyiben bármelyik olvasója megtalálja az ideális jelöltet, jelezze neki. Gyuricza Eszter, az Alexandra Kiadó vezetője pedig megígérte, hogy amennyiben kapnak javaslatokat, továbbítják Maynardnak. Ennek kapcsán szóba került, hogy a szerző regényírás közben gyakran rendezőnek képzeli magát, beállítja a szereplőit, látja a mozdulataikat, máskor pedig a szereplői helyett mond monológot, de előfordult már, hogy operatőrként, vágóként vagy éppen zenei szerkesztőként gondolt magára. Egyúttal kifejezte azt a reményét is, hogy az olvasóknak nem kell várnia a mozifilmre, hiszen ha jól ír, mindenki maga elé tudja képzelni a saját verzióját.

Ezt követően érkeztünk el az est egyik legizgalmasabb pontjához, az írónő J. D. Salingerrel való viszonyához. Maynard apja alkoholista volt, a lány tizennyolc éves korában teljesen elveszettnek érezte magát. Természetesen neki is voltak tervei, vágyai, ám még fiatal és tapasztalatlan volt, de azt tudta, hogy író akart lenni, de közben izgult az egyetem és a New Yorkba való költözés miatt. Ekkor jelent meg egy cikke, aminek köszönhetően azonnal címlapra került. Ezt követően zsákszámra kapott ajánlatot, levelet, ám különösen egy ragadta meg a figyelmét. A feladó pedig nem más volt mint maga Salinger, a Zabhegyező (új címén: Rozsban a fogó) szerzője. Eleinte barátként, mentorként, spirituális vezetőként gondolt a férfira, és nem mint a szerelmére, ám ahogyan egyre sűrűbbé váltak a levélváltások, úgy kezdett egyre inkább kötődni a hozzá. Mivel egyébként is kiszolgáltatottnak érezte magát, hamarosan búcsút mondott az egyetemnek, a barátainak, a családjának, a jövőről alkotott képének és Salingerhez költözött. Egy évvel később a férfi azonban közölte vele, hogy nem maradhat, mennie kell. Jóformán kidobta őt. Maynard ez alatt az év alatt teljesen feladta önmagát, az a nő akart lenni, akinek Salinger látni akarta. A szakítás után úgy gondolt magára, mint egy értéktelen kacatra. Ma már máshogy látja a helyzetét: Salinger nem érdemelte meg a szerelmét, és ezt kellene minden fiatal lánynak megtanulnia. 44 évvel ezelőtt még nem rendelkezett önképpel, mások vágyait akarta beteljesíteni, és ez volt élete legnagyobb hibája. Éppen ezért az erről a szerelmi viszonyról írt kötetét, az Otthon a világban a tinédzser korú lányoknak ajánlja elolvasásra.

Az olvasói kérdésekre is örömmel és készséggel válaszolt. Szóba kerültek a regényei példányszámai, azonban erre nem tudott megfelelő választ adni. Mint elmondta, mostanra eljutott odáig, hogy nem foglalkozik az eladási számokkal, neki elég, ha éppen annyit tud keresni, hogy ki tudja fizetni a számláit. Tudja, hogy nem tartozik a legolvasottabb és legismertebb szerzők közé, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy nem mindig a legjobb és legtehetségesebb írók a legnépszerűbbek. Neki ennél sokkal többet jelent, ha találkozhat az olvasóival, akik miatta és a regényei miatt mennek el a találkozókra.

Végezetül soron következő munkája került terítékre. Előzetesen annyit árult el, hogy eddigi művei vagy fikciós regények vagy önéletrajzi ihletőségűek. Az utolsó öt könyve regénye volt, azonban mindig történik valami olyan fontos esemény az életében, amit ki kell írnia magából. Ahogy korábban is utalt rá, regényei főszereplői gyakran gyermeküket egyedül nevelő anyák, ahogyan ő is az volt huszonöt éven keresztül. Öt évvel ezelőtt azonban megismerkedett az interneten egy csodálatos emberrel, akivel hat héttel később találkozott először személyesen. Nem is akárhol: Maynard egy könyvbemutatóra utazott Párizsba, a férfi pedig vele tartott. És habár Párizs a szerelem fővárosa, nevetve jegyezte meg, hogy akkor is egymásba szerettek volna, ha azt a könyvbemutatót Ózdon tartják. Három évvel ezelőtt házasodtak össze, ő akkor hatvan éves volt, a férje hatvan egy. Kapcsolatuk ideje alatt semmit nem tekintettek természetesnek, ajándékként gondoltak egymásra. Két évvel ezelőtti budapesti látogatására is együtt érkeztek, a könyvbemutatón a férje fotózta őt (korábban fotósként dolgozott). Alig egy héttel később, hogy hazatértek Magyarországról az orvosok a rák egy nagyon súlyos formáját diagnosztizálták a férfinál. Az elkövetkezendő két évben együtt vették fel a harcot a betegség ellen, ez alatt az idő alatt Maynard képtelen volt az írásra. Ami pedig számára is megdöbbentő volt, hogy ez a lemondás nem volt számára nehéz, annak ellenére, hogy világéletében ez volt a hivatása. Az identitás egy új fajtáját ismerte meg ez idő alatt: először érezte magát egy pár részének, aki csak a másik féllel együtt alkot teljes egészet. Mindketten remélték, hogy egyszer még visszatérhetnek Budapestre, ahová sok szép emlék kötötte mindkettőjüket. Örömmel idézte fel, hogy a múltkori látogatásuk alkalmával vásárolt magyar borokból egy üvegük maradt, amit még közösen fogyaszthattak el. A férje most júniusban vesztette életét. Maynard a halála után egy csendes helyre húzódott vissza, és neki látott szerelmük történetét elmesélni. A könyvet pedig épp a magyar író-olvasó találkozó napján, 2016. október 10-én fejezte be a hotelszobájában. 

Ezt követően került sor a dedikálásra, ahol Maynard minden olvasójával váltott pár szót, végig mosolygott, lehetett tőle bátran kérdezni, vele fotót készíteni. A szerző személyében egy nagyon közvetlen, aranyos, optimista nőt ismerhetett meg a hallgatóság. Reméljük, hamarosan újból találkozhatunk vele.