A Viszkis és én

Szerző: Orbán Gábor
Cím: A Viszkis és én
Kiadó: Atlantic Press Kiadó
Oldalszám: 328

SPOILERMENTES KRITIKA!

Úgy tűnik, Magyarországon lassan szokássá válik, hogy aki börtönbe kerül, az könyvet is ír. Stohl András, Galambos Lajos, Damu Roland után most egy kisebb „celeb”, a Viszkis társa ragadott tollat, hogy elárulja az igazságot az 1990-es évek nagy bankrablásairól, a lebukásról, valamint a börtönben töltött évekről. A fülszöveg őszinte és valós írást ígér, a könyv azonban mégsem tűnik annyira hitelesnek.

A Viszkis néven elhíresült Ambrus Attila a ’90-es évek igazi sztárja lett. Közel harminc rablást követett el, hol egyedül, hol segítőkkel. A legutolsó munkáit – szám szerint tizenhármat – Orbán Gábor hokis társával együtt végezte. Azonban a nagy durranásnak ígérkező, talán utolsó bankrablást már nem tudták tökéletesen véghez vinni. Orbánt elkapták a rendőrök, Ambrusra pedig pár órával később, a határon csaptak le. A „kis Viszkis” ezekről a kalandokról, valamint a börtönévekről mesél a nemrég megjelent könyvében.

Igazság szerint nagyon ritkán olvasok hasonló könyveket, mert nagyon nehéz eldönteni olvasóként, hogy mi is történt valójában. Természetes, hogy mindenki a saját bőrét kívánja menteni, így a saját szemszögéből, kissé kiszínezve adja át a történetet. Jogi tanulmányaim során – bár azt hiszem ehhez a megállapításhoz az sem kell – alaposan belém verték, hogy soha nem szabad hinnünk a pusztán egyoldalú sztoriknak. Eleinte éppen ezért volt nehéz olvasni ezt a könyvet is, azonban ahogyan haladtam előre a történetben, úgy győződtem meg mindinkább arról, hogy a Viszkis álláspontjára helyezkedjek – még úgyis, ha azt nem ismerem.

A kötet első felében Orbán a bankrablásokról mesél. Dramaturgiailag remekül van felépítve ez a rész: az első fejezetben az elfogásuknak lehetünk szemtanúi, ezt követeően visszaugrunk az időben a kezdetekhez, amiből megtudjuk, hogyan is indult kettejük közüs „vállalkozása”. Ezzel nem is lenne gond, ha Orbán nem írná le az összes – tehát szám szerint tizenhárom – bankrablást, ami minden egyes alkalommal pontról pontra megegyezik az elsővel. Ez kissé unalmassá válik egy idő után, olvasóként pedig már alig vártam, hogy a börtönévekhez jussunk, mert semmi nem volt, ami vitte volna előre a sztorit. Időnként megszakítja ezeket a rabolt pénzen szervezett utazások rövid leírásával, de sajnos ezek sem tudják kiemelni az unalom mocsarából a könyvet. A rész végén természetesen minimum öt alkalommal elismétli, hogy nem ő volt a hibás Ambrus elfogásában, hiszen ő a megbeszéltek szerint cselekedett, azonban ezen a ponton talán kár is filozofálni, ami történt, megtörtént, változtatni már egyik fél sem tud rajta.

A második részben még inkább csalódnom kellett. Azt vártam, hogy Orbán Gábor őszinte és valós képet fog lefesteni a börtönévekről, ehelyett kaptam egy több mint száz oldalas írást, amelynek a lényege, hogy azon kívül, hogy nem mehetsz ki, a börtön egy tök jó hely, mert itt lehet bandázni, edzeni, dolgozni, meg úgy alapjáraton mindent csinálni. Persze, időnként megemlíti, hogy hallomásból ismer sötét dolgokat is, de ő azt soha nem tapasztalta, vele csupa jó dolog történt. Csak egy példát mondanék, amivel remekül lehet érzékeltetni mindezt: a fülszövegben írt „csicskák” és „köcsögök” helyzetéről nagyjából két bekezdésben értekezik, aztán szépen áttér egy teljesen más témára.

A legutolsó fejezetekben pedig többször le kellett tennem a könyvet, mert nem bírtam nyugodt állapotban olvasni. Orbán végig kritizálja a magyar jogrendszert, hogy az milyen igazságtalan, mert ő kb. semmit sem csinált, és mégis mennyit kell szenvednie. Végezetül persze megerősíti bennünk, hogy a börtön világában mindenki neki ad igazat, meg a Viszkist is utálják, szóval nekik higyjünk. A bökkenő csak az, hogy én személyesen is voltam a sátoraljaújhelyi börtönben és találkoztam is a Viszkissel, és az, amit Orbán leír a könyvében szöges ellentéte annak, amit én a saját szememmel tapasztaltam.

És hogy miért is született meg ez a könyv? Orbán Gábor szerint azért, mert elege volt a Viszkis hazugságaiból, és hogy mindenki őt sztárolja, meg róla készítenek filmet, és őt, aki hiteles (?) tanú lenne, meg sem kérdezték. Az én véleményem pedig az, hogy Orbán is rivaldafénybe vágyik, meg leginkább az bosszantja, hogy ő nem kap részesedést mindebből, így hát gyorsan írt egy könyvet, amit talán jól el lehet adni, és ebből majd szépen meggazdagszik. Csak hogy ez sajnos nem így működik.

Értékelés: 10/4