Nerve - Idegpálya

covers_407769.jpgSzerző: Jeanne Ryan
Cím: Nerve – Idegpálya (Nerve)
Fordító: Lacza Katalin
Kiadó: GABO Kiadó
Oldalszám: 304

SPOILERMENTES KRITIKA!

Az Idegpálya történetével először film formájában találkoztam. Pontosabban, csak az ajánlót láttam, és bár az alapötlet megragadott, egyelőre még nem volt érkezésem megnézni a mozifilmet. Aztán megpillantottam a regényt a könyvtárunk polcán, a hátoldalát elolvasva pedig adtam neki egy esélyt, és hazajött velem.

A tizenéves Vee egy amatőr színjátszócsoport tagjaként, háttérmunkában dolgozik szabadidejében. Egy régi baklövésének köszönhetően szülei szigorúan fogják, az iskolán és a színházon kívül máshová nem mehet. Egy alkalommal mégis úgy dönt, hogy elindul a MERSZ online játékán. A játék egy „felelsz vagy mersz”-hez hasonlít, ahol azonban alapból ki van zárva a felelet választása. A játékosok egy telefonos applikáció útján kapják a soron következő küldetéseket, a nyeremény pedig minden egyes forduló után egyre nagyobb. Vee is feltölti első ilyen videóját, nem sokkal később pedig számos követőre akad. Ahogy a lány szinteket lép a játékban, annál nehezebb feladatok várják őt – persze a tét is magas. Csak az a kérdés: van-e lehetőség a kiszállásra.

Jeanne Ryan első regénye, az Idegpálya 2012-ben jelent meg, a történetből Henry Joost és Ariel Scholman forgatott filmet 2016-ban, Emma Roberts és Dave Franco főszereplésével. A szerző második, szintén a fiatal felnőtteknek szóló Charisma 2015-ben látott napvilágot.

Habár a borítón olvasható ismertető izgalmas thrillert ígér, a Nerve sajnos nem más, mint egy jól átdolgozott Az éhezők viadala-történet (ami meg ugyebár egy Battle Royale koppintás). Éppen ezért, az alapötleten túl semmi újat nem tud felmutatni a regény, de tökéletes lesz arra, hogy a young adult témában dúskáló tinik újabb könyves pasi után ácsingózzanak. Viccet félretéve, a regény egyébként egészen jóra sikeredett, Ryan stílusa abszolút olvasmányos. Nem bonyolít túl semmit (igaz, néhol a logikát is mellőzi a sztori), végig fenntartja az izgalmat – elsőkönyves szerzőtől pedig ez nem kis teljesítmény. A regény második felében a sztori egy kissé leülepszik – mondjuk ezen nem is csodálkozhatunk, 3 óra történését akarja elmesélni 150 oldalban. Vee és Ian is tipikus YA-könyvhős, azaz, aki már egy kötetet is olvasott ebben a témában, az már találkozott ezekkel a sablonkarakterekkel.

Mondanám azt is, hogy mennyire jó a regény mondanivalója (mert egyébként az is!), a réteg alatt nagyon sok dologban gondolkodásra készteti az olvasót. Megmutatja, hogy mennyire függünk a médiától, a közösségi oldalaktól, a technikától, és egy ártatlannak tűnő játék is milyen komolyra fordulhat. De ez csak az egyik, a Játékos oldala. Ott vannak a Követők és a Nézők is, akik élvezik a Játékosok megalázását, szenvedését, a média pedig azt hitet el velük, amit csak akar. Ez is abszolút mai probléma. Nem is ezzel van a gond, hanem azzal, hogy ezt már a fent említett két (és azon kívül több tucat) kötet is alaposan a szánkba rágta, ezért is mondom, hogy nem rossz ez a történet, csak semmi extrát nem ad az olvasónak.

A történet befejezése – az utolsó fejezet - viszont eléggé ütős lett, remélem, a szerző nem tervezi folytatni (kit áltatok, úgyis fogja, ez hozta meg számára a népszerűséget), mert ez a lezárás remek volt. Ami sajnos nem mondható el a magyar kiadás borítójáról. Mennyivel jobb lett volna, ha az eredeti moziplakáttal jelenik meg a kötet! Igazából semmi másból nem állt volna, csak a betűket kellett volna tükrözni, akkor élethűbb lett volna Vee választása. Ugye, mennyi minden múlik egy kis apróságon?

Értékelés: 10/7