Számomra igazán különleges ez a nap, ugyanis ma tíz évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy elindítok egy blogot, ahol megírhatom a véleményem az általam elolvasott könyvekről.

A legelső könyv – és így a legelső bejegyzés is – A Babilóni Kék Dzsinn című regény volt, az már sajnálatos, hogy a kritika leginkább negatív hangvételű volt. Kezdetben magam sem tudtam, pontosan hogyan is szeretném üzemeltetni az oldalt, elvétve írtam a kötetekről, mindenféle rendszer nélkül, volt, hogy akár több hónapos kihagyással is. Az első években – a főleg Alexandrás – akciókról adtam számot a kritikák mellett, azonban szép lassan ezzel is felhagytam. A kritikák mellett több mint két évig volt elérhető A hét idézete című poszt, ahol minden héten egy-egy frappáns vagy elgondolkodtató mondatot, bekezdést ragadtam ki az által éppen olvasott könyvekből.

A blog életében természetesen voltak hullámvölgyek. Mint ahogyan utaltam rá, kezdetben nem minden olvasott könyvről írtam, csak amelyikről kedvem volt. Az utóbbi pár évben azonban két szabályt vezettem be az olvasás és a blog terén: az egyik, hogy minden megkezdett könyvet befejezek, a másik, hogy mindegyikről írni is fogok. Ezeket néha nehéz betartani, és az oldal is megsínyli. A 2009-es évben viszonylag keveset olvastam, de az egyetem évei alatt (2009 és 2014 között) minden évben képes voltam megdönteni a saját rekordomat. Ez köszönhető volt annak is, hogy nagyon sokat vonatoztam, illetve Budapesten bárhová is mentem, mindig volt nálam könyv. (Az egy órás utazásokhoz kiváló társ.) Megvallom, ekkor értem el a csúcsponthoz, öt-hatszáz oldala könyveket képes voltam két nap alatt kivégezni, ma már azért egy kicsivel több idő kell ehhez. Ezt követően – gyakorlatilag a munkába állásom miatt – már egyre kevesebb időm volt könyvet kézbe venni, két éven át harmadát sem tudtam elolvasni a korábbi évek mennyiségének. A blog újjáéledése tavaly ősszel történt (munkahelyet váltottam, jobban osztom be az időmet). Azóta igyekszem visszahozni a régi hangulatot, a gyakori posztokat – szerencsére az utóbbi időben két-három naponta tudok új bejegyzéssel jelentkezni.

Azt sajnos nem tudom megmondani, hogy pontosan hány kötetről írtam kritikát, mert kezdetben a freeblognál tevékenykedtem, az összeomlás után azonban nem sikerült minden posztot maradéktalanul megmentem. Az 1000. bejegyzésemet még annál a szolgáltatónál értem el, azon a tárhelyen emlékeim szerint Kiss Ádám Szütyiő című könyvének kritikáját olvasták el a legtöbben (nagyjából 12000 volt a letöltések száma). Persze, ez a szám kicsit csalóka is lehet, mert a többi a közelébe sem járt, az átlagos napi látogatottság 1000-1200 fő körül mozgott.

Időközben szép lassan felfedeztem magamnak a moly.hu oldalt is. Emlékszem, az első regisztrációmat követően nem is akartam fent lenni, elsőre túl bonyolult volt számomra, de aztán idővel visszatértem, és mára ott járok, hogy hamarabb megyek fel oda, mint facebookra. Igaz, nem élek nagy közösségi életet, életemben nem vettem részt moly-találkozón, a bloggerek közül is jó, ha két-három emberrel találkoztam személyesen. Lehet, furcsán hangzik, de én a molyt is, akár csak a blogot, a saját szórakoztatásomra használom, ma már nem célom a minél nagyobb látogatottság elérése, vagy saját magam népszerűsítése. (Ettől függetlenül persze igyekszem nem antiszociális lenni, szívesen beszélgetek bárkivel bármiről, és természetesen minden új olvasónak örülök.)

Nagyon sok szép emlék köt a bloghoz. Készíthettem interjút olyan népszerű színészekkel, mint Németh Kriszta, Lux Ádám, Andrádi Zsanett, Nádasi Veronika, vagy éppen olyan szerzőkkel, mint Lakatos Levente, Piret Roud vagy éppen Dan Wells. Habár ez nem a bloghoz köthető, de az elmúlt évek során volt lehetőségem találkozni olyan külföldi írókkal, akiknek a munkásságát nagyra becsülöm, mint például Thomas Brezina, Darren Shan (vele kétszer is), Jostein Gaarder, Jo Nesbo, Leena Lehtolainen, Hakan Nesser, Erlend Loe, Orhan Pamuk, Kristina Ohlsson, Dan Wells, Claudio Magris, Sofi Oksanen, Lene Kaaberbol, Ruta Sepetys. (És természetesen számos magyar szerzőről is szót ejthetnénk, de azt a felsorolás hosszas mivolta miatt most kihagynám.) Emlékszem, milyen büszkeséggel töltött el, hogy a Replica Kiadó keresett fel elsőként, hogy írjak kritikákat a frissen megjelenő Darkside című kötetükről, ekkor még a recenziós könyvek fogalmáról nem is hallottam, így tényleg nagy megtiszteltetésnek vettem a felkérést. De ugyanígy örülök annak, hogy a néhai Egmont Kiadónak köszönhetően három példány, Nalini Singh által dedikált kötetet is kisorsolhattam, vagy amikor Mark Lawrence keresett meg, hogy felajánlja az Úti testvérek egyik dedikált példányát szintén nyereményjátékra. (Egyébként hihetetlen nagyon büszke voltam arra, amikor a saját oldalán megosztotta a Tövisek Császáráról írt kritikámat.) Sok kiadó segédkezett nekem nyereményjáték szervezésében, az ő munkájukat és támogatásukat is köszönöm még egyszer.

Idővel jó néhány kiadóval kerültem szorosabb kapcsolatba, leginkább a recenziós könyveknek köszönhetően, ám számomra még sem ez az ismeretség legfőbb öröme. Amikor a Könyvfesztiválon vagy a Könyvhéten felkeresem az általam szeretett kiadók standjait, kicsit büszke vagyok arra, hogy különlegesebb a kapcsolat velük, tényleg, mintha kollégák lennénk. (Elvégre valahol partnerek vagyunk.) Ugyanakkor nagyon sok fájdalmas dolgot is átélünk együtt: kezdve azzal, amikor a kiadó megválik a marketingestől (vagy épp fordítva), akkor nekünk is fájó a búcsú, de ugyanígy különösen rossz érzéssel töltött el, amikor láttam az Egmont, az Ulpius-ház, a Pongrác Kiadó vagy éppen az Alexandra bukását/visszavonulását.

Szép tíz éven vagyunk túl, azonban az örömünnepet kicsit beárnyékolja egy olyan tény, amivel a napokban szembesültem. A molyon az egyik örök vitába csöppentem bele, jelen esetben a sorozatok félbehagyása volt terítéken. Többen támadtak a kiadót, amiért több sorozatát is függőben marad, amely egyfelől persze érthető, ugyanakkor nekünk olvasóknak pedig azt kell megérteni, hogy ha valamire nincs vagy csak nagyon kicsi az igény, akkor a kiadó bárhogy szeretné, nem tudja folytatni a szériát, anélkül, hogy ne menne csődbe. Ezt az álláspontomat fejtettem ki kicsit részletesebben, erre válaszban megkaptam azt, hogy én blogger vagyok, nekem ingyen jár a könyv, ergo nekem mindegy, hogy megjelenik-e a folytatás vagy sem, mert én nem fizettem érte. A tisztázás végett: az utóbbi három-négy évben nagyon kevés recenziós könyvet kértem/kaptam, és pont azért, mert belefáradtam abba, hogy határidőre olvassak, és netalán olyan könyvet, amelyhez éppen nincsen kedvem, hiszen, akkor saját magamtól veszem el az élményt. (Mondjuk a fenti esetnél azt sem teljesen értettem, hogy ha recenzióba kapok könyvet, attól még ugyanúgy várhatom a folytatását és lehetek netalántán szomorú, ha nem folytatják.) Tehát ez is egyfajta munka, amivel a blogger foglalkozik. Ha valaki igényes és jó munkát akar végezni (ami az én szememben azt jelenti, hogy ír a cselekményről, kiemeli az erősségeket és a gyengeségeket, az érveit pedig alá tudja támasztani), az nem kis idő, minimum egy-két órát igénybe vesz egy cikk megírása. Sőt, nálunk is van olyan, hogy sem az olvasáshoz, sem az íráshoz nincs kedvünk, de a határidők szorítanak. És ami tulajdonképpen elszomorított az egészben, az a bloggerek megítélése. Nem mondom, hogy az elsők között voltam, akik ilyen témában oldalt hoztak létre, de arra igenis büszke vagyok, hogy a Könyvkritikák elindítására még jóval a divathullám előtt rászántam magam. Mert sajnos – és ezt nekem is el kell ismernem – mára divattá vált blogolni. Ritkán olvasok más bloggereket, ezért nem is szeretnék senkit kiemelni, de néha még jó magam is elámulok azon, amikor egy öt mondatból álló cikket kapok az adott könyvről, vagy amikor egy-egy blogger minden könyvet maximális pontszámra értékel. Sajnálatos módon ez a „szakma” eléggé felhígult mára, ez pedig a könyves blogger-társadalomnak nem tesz jót. (És itt tényleg szó sincs arról, hogy elveszik pl. tőlem a recenziós könyv lehetőségét, mert mint ahogy fentebb írtam, én alig kérek kiadóktól regényeket.) Gyakorlatilag a blogger fogalma teljesen összeolvadt mára a recenziós, alias ingyen könyv jelentéssel, ami azért is baj, mert így sokan – legalábbis én így vagyok bele – pont a blog ajánlása miatt nem fogja kézbe venni az adott kötetet, mert „a blogger úgyis csak jót ír róla”. (Ami megjegyzem az esetek kilencven százalékában tényleg igaz, de azért vagyunk még egy páran kemény motorosok, akik simán lehúzzák a könyvet, ha olyannak találják.)

Elég hosszan értekeztem erről a témáról, de ez már egy pár napja kikívánkozott belőlem.

De tekintsük bizakodva a jövőbe: én bízom benne, hogy legalább még ugyanennyi évig tudom folytatni a blogot, sok jó könyvet tudok majd ajánlani nektek, és hogy a továbbiakban is szervezhetek nyereményjátékokat, ahol talán igazi különlegességek kisorsolására is sor kerül majd.