A láthatatlan őrző

Navarra-trilógia 1.

covers_320204.jpgSzerző: Dolores Redondo
Cím: A láthatatlan őrző (El guardián invisible)
Fordító: Szelivánov Júlia
Kiadó: Trivium Kiadó
Oldalszám: 336

AZ ÍRÁS NYOMOKBAN SPOILERT TARTALMAZHAT!

Dolores Redondo trilógiájára már az első kötet megjelenésekor felfigyeltem, és ez három tényezőnek volt köszönhetően: a zseniális borítónak, a krimi műfajnak és a spanyol nemzetségnek. Nagyon régen vágytam már arra, hogy az általam igencsak kedvelt skandináv bűnügyi regényektől elszakadva más népek történeteit is olvassam, ám eddig nem találtam olyat, ami igazán felkeltette volna az érdeklődésemet (angolokat szoktam még kézbe venni, de lassan már azokat is unom, az orosz irodalmat valahogy nem tudom befogadni, más érdekesség meg ne akadt a kezembe – de lehet ajánlani!). Végül – a könyvtárunkba való visszatérésemet követően – egyik nap megpillantottam ezt a kötetet is a polcon, és úgy gondoltam, itt az ideje próbát tenni vele.

A baszk Pireneusokban fekvő Baztan-völgyet kegyetlen gyilkosságsorozat rázza meg. Az áldozatok fiatal, tizenéves lányok, akiket lemeztelenítve, rituális módon gyilkoltak meg. Az üggyel Amaia Salazar felügyelőnőt bízzák meg, akinek így vissza kell térnie a szülőfalujába, ahol nem csak élete talán legveszélyesebb ügyében kell nyomoznia, hanem a saját múltjával is szembe kell néznie. És mindeközben a nyomok egy rejtélyes alakhoz, a basajaunhoz vezetnek, akit a helybéliek az erdő szellemeként tisztelnek.

Dolores Redondo 1969-ben született San Sebastianban, Spanyolországban. Kezdetben jogi tanulmányokat folytatott, majd gasztronómiával kezdett foglalkozni, több étteremben is dolgozott, mielőtt írni kezdett. Kezdetben novellákat és gyerektörténeteket vetett papírra, első regénye 2009-ben jelent meg Los privilegios de ángel (Az angyal jogai) címmel. 2013 januárjában bombaként robbant be a spanyol irodalmi életbe A láthatatlan őrző című regényével, amely egyben a Navarra-trilógia első kötete is. A sorozatból azóta több mint 700.000 példányt adtak el, több mint 15 országban jelent meg. Az első kötetből készült filmváltozat 2017-ben kerül bemutatásra.

A magyar kiadó tulajdonképpen nem árul zsákbamacskát, a fülszövegben felsorolja az összes létező műfajt (krimi, misztikus pszichothriller, családregény, legenda), amelynek fúziójából ez a regény összeáll. Amivel tulajdonképpen nem is lenne baj, mert ezekből születhetnek nagyon-nagyon jó regények is. És persze, nagyon-nagyon rosszak is. A láthatatlan őrző valahol a kettő között helyezkedik el.

Számomra leginkább az okozta a csalódást, hogy a krimi aránytalanul kapott szerepet a regényben. Rögtön az első ötven oldalon megkapjuk az áldozatokat, és utána már csak a nyomozás menetének lehetünk tanúi. Vagyis, csak lehetnénk, mert a szerző időnként hosszas kitérőkre viszi el a szereplőit, amitől az olvasónak olyan érzése lesz, mintha egy szappanopera forgatókönyvét olvasná, semmint hús-vér szereplők párbeszédeit. És ugyanez igaz a misztikumra is: helyenként túl sokat kapunk belőle, hogy aztán a regény legvégére kiderüljön, túl sok köze a gyilkosságokhoz nincsen, habár a további két kötetben még fontos szerephez juthat a basajaun alakja.

Azonban, ha mindezektől eltekintünk, egészen jó kis történetet kapunk, amely valóban kiváló alapanyagként szolgálhat egy filmadaptációhoz (némi dramaturgiai változtatásokkal persze). Mert önmagában az alapötlet és az elképzelés nem rossz, mert helye van a falu hitéletének és Amaia családi múltjának a nyomozásban. Külön-külön is érdekesek lennének, csak a legnagyobb baj, hogy az alapjáraton kriminek kikiáltott regényből így pont a krimi veszik el. Arról nem is beszélve, hogy a gyilkos kiléte sem okoz túl nagy meglepetést, tulajdonképpen két gyanúsítottja lehet az olvasónak és nagy eséllyel találja el ő is a legvégére, hogy ki a hunyó.

Ami viszont tényleg különösen tetszett, hogy Redondo már a kezdetektől fogva trilógiában gondolkodik. A történet közepén behoz egy újabb bűnügyet (igen, kicsit hazudtam fentebb, a regény felénél is van egy gyilkosság, de erről hamar kiderül, hogy nem sok köze van a sorozatgyilkosunkhoz), amely félig-meddig megoldódni látszik, ugyanakkor a második kötetnek ez lesz a kiindulópontja. És ugyanígy: több szálat is útjára indított a szerző, amelyek nem zárultak le, így ösztönözve az olvasót a folytatásra.

A magyar kiadás egyfelől dicséretes: a regény 330 oldala tényleg 330 oldal, viszonylag apróbb betűkkel szedve, így nem kell attól tartania senkinek, hogy rövid idő alatt kivégzi a kötetet. A fordítás és a korrektúra viszont hagy kívánnivalót maga után: a mondatok gyakran értelmetlenek, olyan érzése van az olvasónak, mintha egyszerű tükörfordítást olvasna, és rengeteg az elütés, a félregépelés, ami engem különösen szokott zavarni, mert megakasztja az olvasásomat.

Összességében egy vegyes fogadtatást érzek a regénnyel kapcsolatban: nem volt annyira jó, mint vártam (a világsikert sem teljesen értem), de tucatnyi rosszabb könyvet is olvastam már. Most egy pár hétig elbúcsúzok Navarrától, de hamarosan a folytatást is a kezembe veszem.

Értékelés: 10/7

A szerző eddig magyarul megjelent művei:

Navarra-trilógia:
1. A láthatatlan őrző
2. A csontok öröksége
3. Áldozat a viharnak