Szerző: Neil Gaiman
Cím: Coraline (Coraline)
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 144

Viszonylag régen olvastam már Gaimantől bármit is (bizony, meg sem merem számolni, mennyi újdonság vár még rám tőle), ezzel a kötettel is újráztam. Korábban, még ifjú gimnazistaként olvastam először a Coraline-t (megvallom, akkor kevésbé nyerte el a tetszésemet), az apropó, hogy újból elővettem a Budapest Bábszínház előadása volt, amelyet januári premierét követően néztem meg, és fel szerettem volna frissíteni a történetet.

Coraline egy hatalmas házba költözik szüleivel, akiket jobban lefoglal a saját munkájuk, mintsem, hogy törődjenek a lányukkal. A kislány ezért felfedezősdit kezd játszani, így ismerkedik meg szomszédjaikkal, a mindig mogorva Bobo úrral, valamint a földszinten lakó két, kiöregedett színésznővel, Spink és Forcible kisasszonnyal. Egy nap titkos átjáróra bukkan a házukban: az ajtó egy, az övéhez szinte mindenben hasonló világra nyílik. Ebben a tükörországban Másik Anya és Másik Apa végtelenül kedves, azért élnek, hogy Coraline-t boldoggá tegyék. Minden szabad és semmi sem kötelező – pont, amire vágynak a gyermekek. Csakhogy a Másik Anya, akinek szeme helyén gombok vannak, azt akarja, hogy Coraline örökre vele maradjon.

A regény megszületésének története jócskán az ezredforduló előtti időkre nyúlik vissza, pontosabban az 1980-as évek közepére. Neil Gaiman ekkor kezdte el írni gyermekének, az akkor ötéves Hollynak a titkos ajtón egy tükörvilágba kerülő lány meséjét. Nem fejezte be, sőt, hosszú évekig pihent a szerző fiókjában, míg nem 1992-ben Gaiman a folytatás mellett döntött. A legfőbb indok Maddy nevű lánya volt, az író pedig nem szerette volna, hogy ő is túlzottan nagy legyen ehhez a meséhez. (Az már más kérdés, hogy Gaiman miért ragaszkodott előszeretettel ahhoz, hogy horror-történetekkel traktálja gyerekeit.) A kötet végül 2002-ben látott napvilágot, a szerző korábbi regényeihez hasonlóan nagy sikerrel. Az évek során készült belőle musical, videójáték, képregény, de a legismertebbé kétségkívül Henry Selick stop-motion technikával készült báb-filmje, a Coraline és a titkos ajtó vált, amelyet Oscarra is jelöltek a legjobb animációs film kategóriában is.

A regényben felfedezhetők azok a stílusjegyek, amelyek Gaiman minden könyvét jellemzik, azonban sokszor éreztem úgy, hogy mindezek csak kezdetlegesek (ami persze nem igaz, hiszen előtte is írt már nagyszerű történeteket). Talán éppen ezért a kidolgozatlanság pontosabb kifejezés lenne, habár ez sem állja meg teljesen a helyét, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy gyermekregényről van szó. Ennek megfelelően maga a történet is a célközönség igényeihez igazodik, bár megvallom őszintén, némely jelenettől én magam is megijedtem felnőttként, de szerencsére gyermekként olvasva nem ért akkora sokk, hogy maradandó károsodást okozott volna (különben emlékeznék rá).

A sztori tulajdonképpen egy Alice Csodaországban-Jancsi és Juliska parafrázis, csak Gaimant mindezt felturbózta sajátos eszközeivel. (Bár, itt megint megállhatnánk vitatkozni, hiszen a Grimm-mese is éppen eléggé horrorisztikus, ha úgy vesszük.) Coraline egy másik világba jut, amely eleinte minden jóval kecsegtet, épp mint a mézeskalács-ház, de csak későn jön rá, hogy mekkora veszélyben forog az élete. Gaiman az előszóban és a regényben is többször kihangsúlyozza, hogy a mese fő mondanivalója, hogy az az igazán bátor, aki félelmei ellenére is képes helyes döntést hozni és vállalni a kockázatot. Való igaz, ez mind benne van ebben a történetben, bár többször felmerült bennem olvasás közben, hogy ha nem vágná ennyiszer az arcomba a tanulságot, akkor is érteném-e. Számomra sokkal inkább az jön le, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert könnyedén csalódhatsz, amikor megkapod, és hogy az életben igenis szükségesek a szabályok, a korlátok, amelyek, ha olykor nehezítenek rajta, mégis, nem véletlenül vannak (meg persze a felnőttek ne hanyagolják el a gyermekeiket).

Összességében a Gaiman-fanoknak érdemes elolvasni, hiszen a Coraline is ugyanúgy hozzá tartozik az életműhöz, de, ha igazán őszinte akarok lenni, nem ezt a regényt ajánlom kezdésnek. Vagy ha mégis, akkor arra intek mindenkit, hogy ne ez alapján ítélje meg az író munkásságát, hanem adjon esélyt más regényeinek is, amelyek jóval összetettebbek.

Értékelés: 10/7