Fülszöveg: Elsa majdnem nyolcéves, és „különleges”. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez – jobbára házbéli szomszédaikhoz –, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.

Az utóbbi években a skandináv krimijeiről ismert Animus Kiadó tavaly ősszel egy újabb svéd regénnyel jelentkezett. Az ember, akit Ovénak hívnak azonban nem egy újabb nyomozást történetét mesélte el, hanem egy ötvenkilenc éves férfiét, akit mindenki utálna, ha a szomszédja lenne, a regény főhőseként azonban hamar belopta magát az olvasók szívébe. Fredrik Backman egészen fiatalnak számít az írók között, hiszen mindössze harmincegy éves volt, mikor első regénye megjelent Svédországban. Két év leforgása alatt több mint hatszázezer példány kelt el  Az ember, akit Ovénak hívnak című kötetből, amely a kilencmilliós országban igazi sikertörténetnek számít. Azóta két további könyvet ír, a jövőben évente tervez kiadni egyet-egyet. (És jövőre érkezik magyarul is a harmadik regény!)

Olvasás közben nekem többször eszembe jutott David Walliams zseniális gyerekregénye, a Gengszter nagyi, amely bár műfaját tekintve teljesen különbözik Backman kötetétől, mégis mondanivalójában sok hasonlóságot hordoz. Mindkét történeten sírva nevetünk (aztán csak sírunk), a karaktereket az első pillanattól kezdve imádjuk, magunkhoz közelinek érezzük őket, legyenek bármilyen őrültek is.

Itt rögtön két főszereplőt is kapunk. Egyikük a majdnem nyolc éves kislány, Elsa, aki vállalja, hogy halott nagymamájának bocsánatkérő leveleit eljuttatja a címzettekhez. Ebben nagy segítségére lesz Feketeszív és egy hatalmas wors, amelyeket a nagyi talált ki a lány számára, hogy könnyebben átvészelje az élet nehézségeit. A másik főhősünk maga a címszereplő (megjegyzés: a cím zseniális!), vagyis a nagymama. Aki egész életében ott segített másoknak, ahol tudott, még ha nem is mindig a legjobb formáját választotta ennek, ezért hát úgy tartja jónak, ha halála után, elnézést kér mindenkitől. Tulajdonképpen ő viszi el a hátán a történetet, annak ellenére, hogy őt gyakorlatilag csak a visszaemlékezésekből ismerjük meg. Őrült, abszurd tettein hatalmasakat lehet nevetni (buszon, vonaton csak óvatosan!), ami nagyon fontos: hamar meg lehet szeretni. Nem úgy, mint az egyik mellékszereplőt, Britt-Marie-t, a lakóbiztost, aki állandó zaklatásával szintén a lakók idegeire megy. Őt inkább a regény végére értjük meg igazán, és talán nem is annyira baj, ha az olvasó egy kicsit is megkedveli, ugyanis Backmann következő regényének ő lesz a főhőse.

Ritka az olyan könyv, amely egyszerre szórakoztat maximális teljesítményen, és gondolkoztat el nagyon mélyen. Ez a történet már pedig ilyen. Mert lehetnek bármilyen humorosak a figurák, bármennyire is pergős a sztori, az igazi érdeme ennek a regénynek az üzenete. Backman ugyanis megtalálta a módját, hogy az emberek közötti kapcsolatokat, a feltétlen szeretetet oly módon mutassa be, ahogy kevesen képesek rá. Állítom, hogy A nagymamám azt üzeni, bocs a maga talán egyszerű, ám mégis nagyszerű stílusával sokkal szebben mesél ezekről az érzelmekről, mint a legtöbb szépirodalmi stílusban megírt regény.

Zárszóként még csak annyit mondanék, hogy aki teheti, a kötetet nagymamája közelében fejezze be, mert amint a végére ér, garantálom, hogy kedve támad megölelni és elmondani, hogy mennyire szereti.

Fredrick Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs, ford. Bándi Eszter, Animus Kiadó, 2015, 384 oldal