Szerző: Maria Àngels Anglada
Cím: Auschwitzi hegedű (El violí d'Auschwitz)
Fordító: Varju Kata
Kiadó: Libri Kiadó
Oldalszám: 176

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Maria Àngels Anglada regénye pusztán a címével felhívta a figyelmemet a könyvre, amelyet a tartalom megtekintése után még inkább el akartam olvasni. Szeretem a szépirodalmat, szeretem a II. világháborús történeteket, így bíztam benne, hogy ez is kedvenccé fog válni. Habár nem teljes egészében azt kaptam, amire számítottam, a történet mégis megragadott. 

1991-ben Krakkóban érkezik egy zenész, aki azonnal felfigyel egy különösen szépen játszó hegedűre, és tulajdonosától az eredetét tudakolja. Nem is sejti, hogy a hangszernek szívszorító története van: egy, a haláltáborban élő fogoly, Daniel munkáját dicséri, akinek az emberi kegyetlenséggel való szembenézéséhez adott erőt a hegedű elkészítése, és amelynek végül az életét köszönhette. 

Az 1930-ban született, katalán nyelvű Anglada mindeddig ismeretlen volt a magyar olvasók előtt. Élete során csupán hét regényt és három verseskötetet írt, ennek ellenére Katalóniában igen elismert írónő. Az 1994-ben megjelent Auschwitzi hegedű egyik kései munkája, mára kötelező olvasmánnyá vált hazájában. A kisregény 1995-ben elnyerte Az Év Regénye-díjat. A szerzőnő 1999-ben hunyt el Geronában.

A regény valóban nagyon rövid, alig 170 oldal, de maga a könyv mérete is kisebb az átlagosnál, a sorok is elég szellősen vannak szedve, így egy-két óra alatt a végére is lehet érni. Már ha az ember nem adja fel rögtön az első fejezet után. Ez ugyanis a "jelenben" (vagyis 1991-ben) játszódik, és ez alapján a pár oldal alapján jogosan merül fel a kérdés az olvasóban, hogy ezt tényleg beválasztották a kötelező olvasmányok közé? Ugyanis ebben a részben a szerző csapong, úgy tűnik, mintha keresné önmagát meg a témát, vagy éppen minél hamarabb túl akar esni a bevezetőn, ennek köszönhetően pont a felvezetés érdektelenné válik. Szerencsére amint elkezdődik Daniel és a hegedű története, stílusváltáson is átesik a regény, és onnantól kezdve nem kell mást tennünk, mint átadni magunkat a gyönyörű mondatoknak. 

Az auschwitzi tábor érzésem szerint inkább csak helyszínéül szolgál a történetnek, pusztán keretet ad neki, mert - szemben más, ebben a korban játszódó regényekkel - itt nem az emberi kegyetlenségre helyezi a hangsúlyt a szerző. Igen, szó esik benne az éheztetésről, a halálról, arról, hogyan csináltak üzletet az aranyfogakból, de a könyv ereje számomra abban rejlik, hogy megmutatja, hogy igenis létre lehet hozni egy valódi szépséget a szenny és mocsok közepette. Szól ez a regény tehát a zene és a hangszerek szeretetéről, amit igazán csak az érthet meg, aki maga is zenész. (Legalábbis gondolom én, hogy egy hegedűsnek jóval többet adhat a történet, mint nekem.) Tiszta jelleme segíti a férfit ahhoz, hogy megalkossa - szívét-lelkét és minden fájdalmát beletéve - azt a hangszert, amely évtizedekkel később is kimagaslik a többi közül. 

Habár nem ez a legjobb világháborús történet, legalább a szerző nem próbálja meg elhitetni, hogy igaz történet, és ennek megfelelően nem is esik túlzásokba. 

Értékelés: 10/7