Szerző: Jo Nesbø
Cím: Idővihar a kádban (Doktor Proktors tidsbadekar)
Fordító: Petrikovics Edit
Kiadó: Kolibri Kiadó
Oldalszám: 412

SPOILERMENTES ÍRÁS!

A frissen megalakult Kolibri Kiadó első könyvei között szerepelt a világhírű norvég krimiíró, Jo Nesbø gyerekeknek szánt sorozata, a Doktor Proktor pukipora. Az első kötetről én is írtam, és bár elájulva nem voltam tőle, eléggé jópofának tartottam ahhoz, hogy a kezembe vegyem a folytatást. És milyen helyesen tettem, ugyanis a két kötet között számomra ég és föld volt a különbség!

Doktor Proktor elutazik Franciaországba, hogy visszaszerezhesse egykori szerelmét, Juliette Margarint, akit az apja  vitte el magával pont a titkos esküvőjük előtt. Azt tervezi, hogy az általa feltalált időkáddal visszatér a múltba, hogy megakadályozza majdnem apósát, hogy utolérje őket. Ám hiba csúszik a számításába, így kénytelen segítséget kérni két barátjától, Bullétől és Lisétől. A két gyerek azonnal Franciaországba utazik, ahol hamarosan meg is találják Juliette-et, aki már a gonosz Claude Cliché felesége. Hogy megmenthessék Proktort, ők is kénytelenek lesznek igénybe venni az időkádat, de nem is róluk lenne szó, ha nem hibáznának, így Bulle és Lise két külön korban és időben találja magát, ráadásul a doktor egykori asszisztense, Raspa is a nyomukban van, és minden vágya, hogy megszerezze az időkád tervrajzait.

A sorozat második kötete nekem sokkal jobban tetszett, mint az első rész. Így utólag végiggondolva, lehet kicsit túlértékeltem a bevezető kötetet, ugyanis az Idővihar a kádban - bár nem tökéletes könyv - fényévekre van az első könyvtől. Sokkal jobb ötletnek tartom az időutazást, mint a pukiporral való bohóckodást - annak ellenére, hogy itt is megjelent egy-egy jelenetben. Az első kötet kicsit kusza volt a történet szempontjából, itt sokkal átgondoltabbnak éreztem a sztorit. Igaz, rendesen fel kell kötnie a gatyáját annak, aki kézbe veszi a könyvet, mert a sok időugrás között a figyelmetlen olvasó könnyen eltévedhet. 

Nagyon tetszett, hogy Nesbø a leghíresebb francia eseményeket - az 1969-es Tour de France, az Eiffel-torony tervezése, Napóleon bukása, a forradalom, Jeanne d'Arc égetése - vette alapul, és ezáltal kicsit tanítja is az olvasóit. Humorral telve tálalja az évszámokat, a fordulópontok ismeretesét, sőt, ennél még sokkal messzebbre megy: ugyanis a két gyerek nélkül minden másképp történt volna. Ha nincs Bulle, aki felveszi Napóleon ruháját, nem vesztik el a franciák a waterloo-i csatát, Lise nélkül nem épült volna meg az Eiffel-torony, Eddy Merckx pedig soha nem nyerte volna meg a pukipor segítsége nélkül a '69-es versenyt.

Maga a történet is sokkal szórakoztatóbb volt számomra, egy percre sem unatkoztam, annak ellenére, hogy a folytatás majdnem duplája az első kötetnek (ráadásul sokkal kevesebb képet tartalmaz a kötet). A humorral sem volt most gond, néha hangosan nevettem fel a vonaton, és nem győztem dugdosni a könyvet, nehogy meglássák, ahogy huszonéves fejjel egy gyerekeknek szánt meseregényen szórakozom. (Ha már ezt írom: bátran olvassák felnőttek is a könyvet, ugyanis vannak benne olyan részek, amelyek mögöttes tartalmát csak a nagyobb korosztály értheti meg.)

A szereplők - ahogyan a korábbi kötetnél is írtam - meseregény lévén kissé egysíkúak: a rossz és a jó élesen elhatárolható egymástól. Ez alól kivétel Raspa, az asszisztensnő, akiről a történet folyamán kiderül egy-két dolog (felnőtteknek nem lesz meglepő, milyen fordulat áll be az ő életében), ráadásul egyedül nála tapasztaltam egy kis jellemváltozást. Ami tanító jellege miatt szintén érdekes lehet a gyerekeknek, hiszen általa tapasztalják meg, mit is jelent az önfeláldozás.

Egy szóval most odáig meg vissza vagyok a könyvtől, és nem győzöm várni a folytatást - Szeleburdi világvége -, amely a tervek szerint tavasszal jelenik meg, és ha minden igaz, a sorozatnak ezzel még nincs vége, ugyanis Nesbø már írja a negyedik kötetet, ami még idén megjelenik norvégul. 

Értékelés: 10/9