A Könyvmolyképző Kiadó idén indította útjára a Cool Selection (Kaméleon könyvek néven is futó) sorozatát, amelyben 12-16 éveseknek szóló, főleg fantasy könyveket jelentetnek meg. Az általam hamar megszeretett Vámpírkalózok, a Morga és a Titokfölde után két újabb sorozat nyitókötetét hozta el a magyar olvasóknak.

Az első Anne Plichota és Cendrine Wolf Oksa Pollock-szériának az bevezető kötete, Az utolsó remény. A hatrészesre tervezett sorozat nyitókötete 2010-ben, az ötödik alig egy hónapja, november 8-án jelent meg franciául, és a befejezésre sem kell sokat várni: a szerzők jövő év végére ígérik. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen nagy utat kell bejárni addig, hogy magyarul is megjelenjen a teljes sorozat.
A főhős egy tizenhárom éves kislány, aki, miután szülei elhatározzák, hogy saját éttermet nyitnak Londonban, kénytelen hátrahagyni párizsi életét, hogy egy újat kezdjen az általa merevnek titulált angoloknál. Egyetlen vigaszát az jelenti, hogy Gus, gyerekkori legjobb barátja is vele tartott Angliába. Oksa a Saint Proximus College tanulója lesz, ahol váratlanul rejtélyesebbnél rejtélyesebb dolgok kezdenek megtörténni. Oksa hamarosan rájön, hogy egy mindennél erősebb hatalom birtokosává vált, hiszen ő a Számkivetettek utolsó reménye. 
A történet némi hasonlóságot mutat a Harry Potter-szériával, de csak olyan mértékben, amennyiben bármely más tinédzserek számára íródott fantasy-sorozat. Egy ideig biztosan nem jelentkezik száz százalékig eredeti író ebben a műfajban, így talán jobb lesz, ha nem a hasonlóságokat próbáljuk keresni, hanem élvezzük az adott művet. Az Oksa Pollock-sorozatot leginkább a 12-16 éves korosztálynak tudom ajánlani, de ettől függetlenül gyermeki lelkületű felnőttek (mint például én is) örömmel forgathatják a könyvet. 
Ami számomra újdonságot hozott, hogy ebben a kötetben fontos szerepet játszik Oksa családja, ezzel a szerzőpáros szakított a régi hagyományokkal, miszerint a gyermekfőhősnek (esetleg hősöknek) egyedül kell felvenni a harcot a gonosszal. A varázslás terén is próbáltak újat alkotni az írók, először is magát a filozófiáját próbálták a szokásostól eltérőre megalkotni, másodszor a hagyományos mesebeli lények helyett új teremtményeket alkottak (még akkor is, ha ezeknek az "ősük" más regényekből visszaköszönhet).
A karakterek kissé egysíkúak lettek, egyiküknél sem tapasztaltam azt a mélységet, amit egy ilyen nagy szereplőgárdát felsorakoztató regénynél várnék. A tipikus sablonfigurákat kapjuk meg, egyiküknél sem érzékelhető az a jellemfejlődés, amely minden tizenévesnél előfordul a való életben, a szereplők igazi meseregény-figurák (jók és rosszak élesen elhatárolódnak).
A sztori számomra néhol kissé laposra sikeredett, habár elismerem egy majd' 600 oldalas regényt nehéz úgy megírni, hogy végig fenn tartsa az izgalmat (még Rowlingnak sem sikerült). Ettől függetlenül egy igazán szép történetet kapunk kézhez, amely képes arra, hogy a tinédzsereket "felnőttként" szólítsa meg, látszik, hogy a szerzők komolyan veszik az olvasóikat.
Összességében egy jó gyerek- és fantasykönyvet kaptunk, amely érdemes arra, hogy többen is elolvassák, habár az is elmondható, hogy nem ez a műfaj legjobbja. A magyar kiadás a Könyvmolyképzőtől megszokott minőséget nyújtja: gyönyörű borító, minőségi fordítás, jó kötés.
(ford. Burján Mónika,Könyvmolyképző Kiadó, 2012, 608 oldal)

A második könyv D'Andrea G. L. Wunderkind - A csodagyermek trilógiájának első része, A ragyogó ezüstpénz története, melyben a főhős élete teljesen megváltozik, amikor először kerül kapcsolatba a címben szereplő ezüstérmével. A pénztől, bárhogyan is akarja, nem tud megszabadulni. Hamarosan egy titokzatos és félelmetes helyen találja magát, amelyről addig még soha nem hallott. Barátokra és ellenségekre egyaránt szert tesz, később pedig rájön, hogy ő a Csodagyermek, aki miatt oly sokan halálukat lelték már.
A könyv legerősebb oldala a szereplőkben rejlik. Szinte senki sem az, akinek látszik, a történetben épp olyan fontos szerepet játszanak az árulások, mint a barátság erős köteléke. A legtöbb karakter éppen eléggé árnyalt, még a gonosznak beállított Spiegelmannak is meg van a maga emberi oldala, ami kicsit közelebb hozza az olvasóhoz. A szereplők érzelmei hihetőek, pontosan ugyanúgy reagálnak az adott szituációkban, ahogyan az elvárható lenne tőlük. 
Érdekes módon az olasz származású írónő Franciaországba helyezte a történetet, egy interjúban el is mondta, hogy emiatt utazott el Párizsba, habár a könyvbeli főváros nem teljesen felel meg a valóságbelinek. A könyvben fontos szerepet játszó Dent de Nuit teljesen a saját képzeletének szülötte, ahogyan a regénybeli mitológia is. Nekem különösen tetszett, hogy egy teljesen új univerzumot igyekezett alkotni a szerző, egy olyat amiben keverednek a horror és a fantasy elemei, ugyanakkor mégis képest egyfajta eredetiséget felmutatni. 
A könyv hangulata néhol eléggé sötét, emiatt én a kicsit nagyobb korosztálynak (14 év fölöttieknek) ajánlom elsősorban ezt a regényt (fiúk is bátran olvashatják!).
(ford. Megyeri Zsuzsanna, Könyvmolyképző Kiadó, 2012, 384)