Catherynne M. Valente első ifjúsági regénye a tavalyi Könyvfesztiválon látott napvilágot, a folytatás, a címében rekordhosszúságra törekvő A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt pedig szinte napra pontosan rá egy évre került az olvasók kezébe. (És merő véletlen, de pont egy éve született meg az oldalon a kritika is.) Az időzítés több szempontból is tökéletes: a történet maga is egy évvel az első regény cselekvései után játszódik, másfelől egy ilyen különleges könyvet vétek lenne nem könyves ünnepek idején kiadni. 

Szeptember mióta csak hazatért Tündérföldről, visszavágyik. Tizenharmadik születésnapján teljesül a kívánsága: visszatér szeretett világába, ám amit ott talál, csalódást okoz neki. Árnyéka, melyet az előző részben hagyott maga mögött saját életre kelt és Halloween királynőként uralkodik Alsó-Tündérföldön. A felső-tündérföldi árnyékok is veszélyben vannak, az új uralkodó magához vonzza őket, a mágiával egyetemben. Szeptember igyekszik helyrehozni az általa okozott bajt, ám az önálló életre kelő, erőtől duzzadó árnyékok nem kívánják igénybe venni a segítséget. 

A folytatás - ahogyan ezt a borító színe is jelzi - sokkal komorabb, sötétebb hangulatú, mint az első rész. Ami viszont nem változott az Valente határtalan fantáziája. Neil Gaiman ajánló sorait olvashatjuk, és talán nem véletlen, hogy éppen ő hívja fel a figyelmünket a kötetre: mindkettő szerző különleges érzékkel nyúl a fantasy műfajához, a hagyományos, mitologikus és népmesei elemeket felhasználva alkotnak eredetit és maradandót. Valente annyiban különbözik, hogy az által megalkotott szöveg a szépirodalom határát súrolja, regényében mindennek jelentése van. Ami időnként túl sok is: az olvasó egyszerűen képtelen megfejteni a rengeteg szimbolikát, amit a történet hordoz magában, és bár a kötet végére érve sok minden értelmet nyer, bennem maradtak továbbra is kérdések. Talán célszerűbb lett volna, ha a szerző a képzelőerejét minimális szinttel csökkenti, vagy legalább ugyanakkora hangsúlyt fektet a cselekményre, mint ahogyan tette ezt az első részben. 

A történetben sok új szereplővel és helyszínnel ismerkedünk meg. Szeptemberrel együtt bebarangolhatjuk az Emlékezés Bányáját, elutazunk a Feledés Tengeréhez, bejárjuk az üvegerdőt, sőt, még az alvilágba legaljára is eljutunk. Az út során olyan mitologikus és a szerző fantáziájából született lényekkel találkozhatunk, mint a minótaurusz, a lósellők, a tündérphizikusok, Bóbis, az álomfaló tapír vagy Csillám, a papírlampion. 

Maga a főhős, Szeptember is sokat változott az előző regényhez képest. Már nem az a makacs kislány, akit megismertünk, egy év alatt - ahogyan a valóságban is a gyerekek - sokat fejlődött. Különösen tetszett, hogy ennek következtében Tündérföldre való átjutása nehezebbé vált, hiszen ahogyan egyre idősödik, kevesebb dolgot fogad el úgy, ahogy van, megjelenik benne a kétely. Éppen ezért aggasztja, hogy mi lesz vele, ha végleg felnő. (Szerencsére egy kötet erejéig még biztosan találkozhatunk vele és Tündérföld mesés lényeivel.) Ugyanakkor a felnőtté váláshoz tartozik az is, hogy az embernek kinő a szíve, amit igazán csak a felnőtt olvasók érthetnek meg. Éppen ezért ajánlható mindenki figyelmébe a regény: a tizenévesek, akik Szeptember korosztálya tökéletesen megérthetik a lány vágyait és a félelmeit, őket még könnyebben elvarázsolja a táj és a világ, amit Tündérföld nyújt, az idősebb olvasók pedig megláthatják a történetben azt az üzenetet, amit Valente kíván átadni, és amelyet igazán csak felnőttfejjel lehet megérteni. 

Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt, ford. Kleinheincz Csilla, illusztrációk: Ana Juan, Ciceró Könyvstúdió, 2014, 280 oldal, 3499 Ft