Szerző: Darren Shan
Cím: Gyilkos születik (Birth of a Killer)
Kiadó: Móra Kiadó
Fordító: Rippel Károly
Oldalszám: 240

SPOILERMENTES KRITIKA!

2019-ben ismét belevágtam a Darren Shan regényes története sorozatba, amely egyrészt remek nosztalgia volt számomra, másrészt rájöttem, hogy én felnőttfejjel is nagyon bírom ezt a pasit és a történeteit, harmadrészt meg az utóbbi években nagy lemaradást halmoztam fel. Mindezen felbuzdulva a folytatás mellett döntöttem, tehát idén is havi egy regényt elolvasok a szerzőtől, és mi más következhetne, mint maga az előzmény, amely Larten Crepsley regényes történetét meséli el.

A történet kezdetén Larten még a tizedik életévét sem töltötte be, de már egy gyárban dolgozik unokatestvérével és jó barátjával, Vur Horstonnal. Családjával együtt – sok már polgártársukhoz hasonlóan – mélyszegénységben élnek, és ha mindez nem volna elég, kegyetlen főnökük is minden alkalmat megragad, hogy hatalmával visszaélve bántsa és eltiporja a gyengébbeket. Egy végzetes napon a gyermek Larten gyilkossá válik, így menekülnie kell a városból. Útja keresztezi Seba Neil-ét, a vámpírét, aki inasává fogadja őt, ezzel pedig főhősünk is az éjszaka teremtményévé válik.

Darren Shan első, egyben a számára a világhírt meghozó sorozata 2004-ben ért véget, a szerző hat évvel később (a Démonvilág-sorozattal, a Kojaszannal és A vézna hóhérral a háta mögött) döntött a folytatás, pontosabban az előzmények megírása mellett. Ezzel pedig nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen nem csak úgy kell megírnia izgalmasan egy történetet, hogy annak főhősét már jól ismerjük, tudjuk, mi lesz a sorsa, hanem el kell kerülnie az önismétlést, ugyanakkor vissza kell adnia az alapsorozat hangulatát. Nos, az első kötet alapján ez utóbbi kettő nem sikerült maradéktalanul.

Az alig 240 oldalas regény négy nagyobb részre oszlik, amely tulajdonképpen megfeleltethető négy kisregénynek is, tekintve, hogy mindegyik etap között éveket ugrunk az időben (a Gyilkos születik nagyjából 20 évet ölel fel). Ez nem újítás a szerzőtől, az alapsorozatnál is évek teltek el az egyes kötetek, később trilógiák között, ugyanakkor ott még sem lehetett érezni, hogy rohamtempóban haladnánk. Itt többször volt olyan érzésem, hogy a szerző minél hamarabb túl akar lenni az egyes cselekményeken, hogy elérjen az izgalmasabb részekhez, amivel nem is lenne bajom, ha kaptunk volna izgalmas részeket. A kötet első fele ugyanis, nagyjából 75%-ban megegyeik a Vámpír-könyvek cselekményvázlatával: Larten találkozik a vámpírral, aki inasává fogadja, vándorolnak, elmennek a Vámpírok Hegyére, Lartent befogadják a Rémségek Cirkuszába… Ezek mind-mind ismerős szálként köszönnek vissza, így túl sok meglepetést nem tartogat ez a kötet.

Annál is inkább, mert a szerző piszok nehéz helyzetbe hozta saját magával, amivel látszólag nem is tudott mit kezdeni. Egyfelől, kíváncsi lennék, hogy az, aki nem olvasta az eredeti sorozatot, hanem ezzel a kötettel kezdi az ismerkedést, mennyit ért meg elsőre a sztoriból. Shan ugyanis nem sok időt fecsérel arra, hogy meséljen a vámpírlétről, a vérszipolyokról, a Hegyről, vagy úgy általánosságban az éjszaka teremtményeinek világáról és társadalmáról. Persze, valamennyi információt kapunk minderről, ami nekem, mint olyan olvasónak, aki már ismeri ezt a világot, így is unalmas volt, alig vártam, hogy túl legyünk ezen, de a „kezdőknek” viszont túl kevés és zavaros lehet. Persze, elismerem, hogy baromi nehéz lehet a lehető legtöbb olvasó igényét kielégíteni, főleg egy előzménysorozattal, de be kell vallanom, ennél kicsit többre számítottam.

Egyelőre ennek a szériának nem látom sem létjogosultságát, sem az egésznek a koncepcióját, hacsak nem azt, hogy a szerző még egy kis bőrt le akart húzni arról a bizonyos rókáról (de a naiv, fiatal énem azt mondja, hogy ugyan már, Darren nem olyan). Egyedül az ad megnyugvásra okot, hogy a Vámpír-könyvek esetében is csak jóval később, már túl a sorozat felén állt össze valamennyire a kép az olvasóban, hogy mi miért történt a kezdetekben, ki milyen szerepet játszott az egész sztoriban. Ennek ellenére a Gyilkos születik jóval gyengébb nyitókötet, mint amilyen a Rémségek Cirkusza volt, köszönhető ez többek között például annak, hogy az első (könyvön belüli) rész a kegyetlensége ellenére is olyan, mintha egy mesét olvasnánk. Adott egy gonosz ember, aki végtelenül gonosz, mert bántja a kisebbeket, és semmi több. Mesélnek ugyan róla, hogy miket szokott csinálni, de sajnos semmi nem indokolja a tetteit, hacsak nem az, hogy a lehető legnegatívabb színben kellett feltüntetni őt. Ez után a kissé bárgyúra, bugyutára sikeredett bevezető rész után szerencsére minőségi javulást kapunk, de sajnos az is alulmúlta a várakozásaimat. Sokat gondolkodtam amúgy ezen, hogy mi lehet az oka: talán az, hogy időközben felnőttem, ez meg végtére mégis csak egy ifjúsági regény (de akkor a Rémségek Cirkusza miért tudott magával rántani egy évvel ezelőtt?), talán az, hogy a magyar fordítást sem éreztem teljesen gördülékenynek, zökkenőmentesnek, vagy csak az, hogy rögtön az alapsorozat után olvastam, és még friss az emlék? Egyelőre erre válaszolni nem tudok, de hamarosan kézbe veszem a folytatást, azzal remélem, nagyobb szerencsével járok majd.

Értékelés: 10/7