Szerző: Kenneth Oppel
Cím: Ébressz fel újra! (Such Wicked Intent)
Fordító: Till Tamás
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Oldalszám: 320

AZ ELŐZŐ KÖTETRE NÉZVE SPOILERT TARTALMAZHAT!

Az idei év egyik legjobb olvasmányélményt Kenneth Oppel kétkötetes sorozatának első része, Az élet vize nyújtotta számomra. A Victor Frankenstein tanulóéveit és ifjú korát bemutató kötetek azon művek közé sorolandók, melyek egy híres regény szereplőinek elő- vagy utótörténetét meséli el. 

Az előző kötet végén a Frankenstein család elvesztette Konradot. A gyász egy hónappal később sem enyhül, Victor, az ikertestvére pedig komoly elhatározásra jut: eléget minden irományt, amit a Sötétség Könyvtára tartalmazott. Szakítani akar az alkímiával, ám esküjét hamar megszegi: a hamvak között rátalál egy fémdobozra, amelynek tartalma segítségével átutazhat a szellemvilágba. Miután újból találkozik halott testvérével, elhatározza, hogy visszahozza őt az élők sorába, még ha ezzel azt is kockáztatja, hogy semmi esélye nem lesz Elisabethnél, akibe mindketten szerelmesek voltak.

A történet - bár az előző kötethez szervesen illeszkedik - hangulatában teljesen más, mint az első rész. Legjobban a Harry Potter-sorozattal tudom bemutatni, hogyan viszonyulok az új kötethez: olyan, mintha a Bölcsek Köve után a Főnix Rendjét olvasnánk. A második rész ugyanis sokkal sötétebbre, komorabbra sikerült, mint Az élet vize egyszerű, ám mégis nagyszerű bájával. A szereplők hirtelen nőttek fel (legalábbis viselkedésükben és gondolkodásmódjukban), sokkal komolyabb és fantáziadúsabb kalandokba keverednek. Aki olvasta az előző kötetről írt kritikámat, talán feldereng, hogy ott épp azt emeltem ki, hogy a regény a fantázia és a valóság határmezsgyéjén mozog, a kor szelleméhez híven mutatta be az embereknek az alkímiához való hozzáállását. Ezzel szemben a második részben sárembereket gyúrnak hőseink, fejezetenként utaznak a szellemvilágba, amely a valós lét egy párhuzamos dimenziója, ahol máshogy telik az idő, valamint életerő-elszívó lepkékkel hadakoznak.

Azon felül, hogy nekem túl hirtelen jött ez a váltás, elégedett voltam a regénnyel. Kalandokban abszolút nincs hiány, és ismételten felmerül a kérdés: van-e joga az embernek Istent játszani. Ez a dilemma szereplőinkben is felvetődik (no, nem Victorban, őt az etika mindig is hidegen hagyta), ám végül bebizonyosodik, hogy csak rossz sülhet ki abból, ha a holtakat akarjuk feltámasztani. Egyébként azt külön kiemelném, hogy kellemeset csalódtam az íróban, hogy nem a hagyományos módon akarta visszahozni Konradot az élők sorába, hanem egy egészen új módot talált ki erre.

A szereplők jelleme folyamatosan változik a történet során, szépen lassan alakul át a történet követelményeinek megfelelően. Bár a szerelmi négyszög nekem kicsit sok volt, meg úgy Isten igazából Henry-vel nem tudtam mit kezdeni, Elisabeth és Victor kidolgozása jól sikerült. A hangsúly természetesen az utóbbi karakteren van, rajta érződött leginkább a jellemváltozás (szándékosan nem fejlődést írtam, hiszen inkább a lelki pusztulását mutatja be a két mű). Mire a történet végére érünk, már nyoma sincs annak az ifjúnak, akit Az élet vize első fejezeteiben ismertünk meg. Makacssága, állandó dacolása a többiekkel ismét bajba sodorják, az indulatain pedig továbbra sem képes uralkodni. Bár a regény végén újabb fogadalmat tesz, az utolsó sorok már előkészítik a terepet a "nagy műnek", vagyis Shelley Frankensteinének, amelyben újból a tudomány tiltott területére kalandozik. 

Ezek után kíváncsian veszem majd kezembe az eredeti alkotást, kíváncsi vagyok, mennyire illeszkedik hozzá Oppel regénye. 

Értékelés: 10/8