Szent Kron nyugalmas sziget az óceánban, távol a partoktól, távol a száguldó világtól. Egyszerű emberek lakják, bár néhányukat nem lehet hétköznapinak nevezni. Mimi Lafarge, a fiatal lány kegyetlen betegségének köszönhetően egy sebesen öregedő testbe zárva kénytelen élni. Manfred, a sziget furcsa idegene olyan titkok tudója, melyek a történelem előtti korokba nyúlnak vissza. Tak Lachensky, a sziget egyetlen órásmestere múltjában számos olyan nap van, amiről nem szívesen beszél. Egy egyszerű napon különös szemű jövevény érkezik a szigetre, és a világ kizökken a menetéből. Az öröklét ígéretének árnyékában a szigetnek és minden lakójának el kell gondolkoznia a halandóságán, és fel kell fednie igazi arcát. Szeptember tizenhetedikén megáll az idő… Évek, napok, percek. Az idő bolondjai az elmúlás könyve. Egyszerre tekint előre és vissza, próbál értelmet és érzelmet találni az időben. Megkapaszkodni és elengedni.

A szerzőről, megvallom őszintén, legnagyobb sajnálatomra még nem hallottam, de utána néztem munkásságának, és nem is egy művet tudhat a háta mögött. Ahogyan kivettem a történetek leírásából, minden könyvével igyekszik valami újat nyújtani, és önmagához képest is mindig jobbat alkotni. Az Utószóból kiderül, több éven érlelődött benne ez a regény, amelynek központi témája az idő, de mivel túlontúl megfoghatatlannak gondolta, nem mert belevágni. Szerencsére azonban megtette, mert ezzel bebizonyította, hogy a kortárs magyar szépirodalmat is lehet világszínvonalon művelni.

Már maga a helyszín is különleges: Szent Kron ugyanis maga a nyugalom szigete. Lakói távol a világ zajától és gondjaitól élik mindennapjaikat, aki pedig csak átutazóban tapasztalja meg a hely szépségét, örökké visszavágyik ide. (Pont, ahogyan az olvasó is vágyakozva tekint a kötetre annak befejezése után, mert tudja, hogy hiába olvassa újra, az érzés soha nem lesz ugyanolyan.) A szereplők közül hármat ismerünk meg közelebbről, és már önmagában az is bámulatos, hogy mindegyiket egyenrangúként kezeli. Mindhárom karaktert a végletekig felépített, egyikük személyiségét illetően sem tudnám azt mondani, hogy hiányzott belőle valami, a múltjuk és jelenük is tökéletes volt.

Ugyanakkor még sem a történet vagy a szereplők az, ami igazán mély nyomot hagyott bennem, hanem maga a stílus. Elképzelni nem tudom, hogy tud ilyen könnyedén írni olyan témáról, mint az idő, hogyan képes valaki ennyi gyönyörű mondatot egymás mellé tenni, úgy, hogy az olvasó nem csömörlik meg benne. Elgondolkodtató, az érzések minden skáláján végigvonuló szavak, mondatok, bekezdések, amelyeket az ember újra és újra olvasna, hogy teljesen magáévá tegye. Ennél többet nem tudok sajnos írni a stílusról, mert egyfelől csak dicsérni tudnám, másfelől kevés vagyok én ahhoz, hogy egy pársoros kritikával vissza tudjam adni azt a csodát, amit a szerzőnek és a könyvnek köszönhetek. 

A regény még egy különlegessége, hogy időnként egy-egy novellát olvashatunk, amelyek nem képezik szerves részét a cselekménynek, de mégis hozzájárulnak ahhoz, hogy egy pontosabb képet kapjunk arról a világról, amelyben játszódik. Szereplőikkel később nem is találkozunk, csupán az idő időtlenségének, filozófiájának szemléltetőeszközei, mégis vannak olyan fontosak és érdekesek, mint a főszál.  

Többet tényleg nem tudok írni a kötetről, csak biztatok mindenkit, hogy olvassa el, mert ennyivel is gazdagabbá, teljesebbé válik. Ha pedig segíteni szeretnétek a szerzőt a könyvbe népszerűsítésében, szavazzatok rá a Magyar Könyvek Viadalán (legjobb regény, legjobb szépirodalmi regény, legjobb szerző kategóriában).