Szerző: Richard Osman
Cím: A csütörtöki nyomozóklub (The Thursday Murder Club)
Fordító: Orosz Anna
Kiadó: Agave Könyvek
Oldalszám: 368

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Az Agave Könyvek idén a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt fektet a krimi és thriller regényekre. Ennek köszönhetően az első félévben olyan műveket olvashattunk, mint az 1280 fő, a Menekülj, A madártollas gyilkosságok vagy éppen a Nyolc nyomozó. A tavasz legnagyobb durranása azonban várhatóan Richard Osman debütáló kötete, A csütörtöki nyomozóklub, amely 2020 legnagyobb krimiszenzációja volt Angliában.

Egy békés nyugdíjasotthonban négy valószínűtlen barát (Elizabeth, aki egykoron kémként tevékenykedett, Joyce, a nyugdíjas nővérke, Ron, a balhés szakszervezeti vezető és a pszichoterapeuta Ibrahim) minden csütörtökön összeül, hogy megoldatlan gyilkosságokról beszélgessenek. Amikor azonbvan az otthonukhoz közel, a faluban valóban történik egy gyilkosság, a csütörtöki nyomozóklub hirtelen egy aktív nyomozás középpontjában találja magát. Vajon képes ez a furcsa, de végtelenül imádnivaló csapat elkapni a gyilkost, mielőtt túl késő lenne?

Richard Osman neve nem ismeretlen a brit televíziók nézői előtt, hiszen korábban producerként és műsorvezetőként dolgozott. A csütörtöki nyomozóklub az első (és tagadhatatlanul az eddigi legjobb) regénye, amely egy év alatt több mint 1 millió példányban kelt el Angliában (ezzel Rowling és Dan Brown után a harmadik helyre ugrott), és már a megfilmesítés jogai is elkeltek - Steven Spielbergnek hála. A regényt olyan szerzők méltatták, mint A. J. Finn (Nő az ablakban), Sarah Pinborough (Ne higgy a szemének!, Ha addig élek is, Halott vagy, 13 perc), Fiona Barton (Az özvegy, A gyermek, A gyanúsított), Caroline Kepnes (Te) vagy éppen Harlan Coben (Az erdő, Az idegen). A folytatás The Man Who Died Twice címmel 2021 szeptemberében jelenik meg angolul - és remélhetőleg a magyar változatot is a kezünkbe vehetjük még az ebben évben. A szerző jelenleg a sorozat harmadik részén dolgozik.

Azt előre le kell szögezni, hogy bármekkora sikerről beszélünk a könyv kapcsán, azt túlzás lenne állítani, hogy Osman találta volna fel a spanyol viaszt. Hiszen, nem először találkozunk nyugdíjas nyomozókkal (pontosabban az ügy megoldóival, hiszen hivatásukat tekintve nem minden esetben beszélhetünk nyomozókról), elég csak Agatha Christie Miss Marple-jére, vagy M. C. Beaton Agatha Raisinjére gondolnunk. Utóbbihoz egyébként is közelebb áll hangulatát tekintve A csütörtöki nyomozóklub, hiszen a krimiszál mellett fontos szerepet kap a humor és a különc figurák csatasorba állítása is.

Amennyire erősek a skandinávok a társadalomkritikában és a hűvös, fagyos hangulat megteremtésében, a britek éppen annyira tudnak kedvet csinálni az angol vidéki élethez. Hiába üti fel minden esetben a fejét egy (vagy több) gyilkosság ezekben a nyugodt kis falvakban, lakóit olyan bájjal tudják ábrázolni az angolszász szerzők, hogy a legtöbben azt kívánjuk, bár a valóságban is ismernénk hozzájuk hasonlókat. Osman regényének is ez a legfőbb erénye: nemcsak a főhősöket, hanem a mellékszereplőket is annyira színesen-szagosan mutatja be, hogy egyből mindegyikük a szívünkhöz nő. Várhatóan a legnagyobb sikert az olvasók körében Elizabeth karaktere fogja aratni (nekem legalábbis ő lett a nagy favorit), de a szeretetre méltó, naplót vezető Joyce, vagy a két idős úr, Ibrahim és Ron is bizonyára sokak kedvencévé válhat. Akárcsak a nyomozópáros - akik viszont hivatásukat tekintve valóban nyomozók - tagjai: Donna, a fiatal közrendőr, valamint Chris, a magányos, ötvenes, kissé túlsúlyos rendőrfelügyelő, akinek leghőbb vágya egy boldog családi környezet.

A történet számomra kicsit lassan indult be, a szerző túlságosan hosszan építette fel az alapokat, és ez a tempó a regény krimiszálára a továbbiakban is igaz marad. Éppen ezért senki ne számítson véresen komoly hangvételű bűnügyi történetre, sőt, nem is magáért az esetért éri meg leginkább kézbe venni Osman kötetét. Hanem egyfelől a korábban említett vidéki élet remek ábrázolása és a jópofa, könnyedén megszerethető főhősök miatt, másrészt mert a szerző a humor eszközének segítségével, végtelenül megindító tud mesélni a gyászról, a halálról, az elengedésről. Lévén, hogy főszereplői idős, nyugdíjaskorú emberek, akik bármennyire is próbálják különcségükkel palástolni érzelmeiket, mégis ott van bennünk az elmúlás gondolata, ezáltal pedig mind inkább felerősödnek a családdal, a családi kötelékkel kapcsolatos gondolatok is. 

És bár Osmannak és debütáló regényének az én esetemben nem sikerült maximálisan teljesíteni az elvárásokat (nesze neked nagy beharangozó marketingszöveg!), annyira meggyőző volt, hogy benevezzek a folytatásra, hátha az a történet már krimiben is jóval erősebb lesz.

Értékelés: 10/8