Szerző: KC Jones
Cím: Fekete áradat (Black tide)
Fordító: Rusznyák Csaba
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 296 oldal

Az Animus Kiadótól már megszokhattuk, hogy bár megjelenéseik 75%-át a skandináv irodalom teszik ki, időnként szeretnek más műfajok felé is kacsintgatni. Az idén ráadásul két új tematikus sorozatot is elindítottak (True Crime, Cosy Crime – ezek első kötetéről én is írtam), a Könyvfesztiválra pedig elhozták KC Jones debütáló regényét, a Fekete áradatot.

Beth éppen Oregon kietlen partvidékén, Neacoxie Beachen egy házra és egy kutyára vigyáz – a tulajdonosok elutaztak Vietnámba –, amikor egy este megismerkedik a meglehetősen zárkózott és magába fordult filmproducerrel, Mike-kal. Rövid beszélgetést és italozást követően együtt töltik az estét, amely nem várt fordulatot vesz: egy csillagászati esemény hatalmas pusztítást végez a környéken. A meteoresővel együtt titokzatos, idegen lények is a Földre jutnak, amelyeknek látszólag egyetlen céljuk van: elpusztítani az emberiséget. A dűnéket halálos ragadozók uralják, a másik oldalról pedig az egyre növekvő dagály leselkedik rájuk. Hogyan lehet életben maradni egy kihalt tengerparton, ahol az egyetlen menedéket egy lemerült akkumulátorral rendelkező autó jelenti, és ahol csak egymásra számíthatnak? Egyáltalán: túl lehet élni egy apokalipszist?

Miután filmproducerként végzett a Nevadai Egyetemen, Las Vegasban, KC Jones visszatért északnyugatra, hogy beindítsa forgatókönyvírói karrierjét, majd áttért, a regényírásra. Amikor nem ír, legtöbbször főzőcskézik, videó- és társasjátékokkal játszik, vagy feleségével járja a vadont. A 2022-es Fekete áradat az első regénye.

KC Jones (Fotó forrása: KC Jones Facebook oldala)

A blog rendszeres olvasói tudják, hogy vannak olyan könyvek, amelyeknek már a fülszöveg elolvasása nélkül bizalmat szavazok: ide tartoznak például Guillaume Musso vagy Jodi Picoult regényei, vagy bármi, aminek köze van a skandinávokhoz. Ugyanígy szoktam eljárni akkor is, ha egy olyan kiadó könyvéről van szó, amelyekre kiemelt figyelmet fordítok, és nem titok, hogy az Animus is ezek között van. Ennek köszönhető, hogy erről a regényről szinte semmit nem tudtam, amikor kézbe vettem, és a mostani azon kevés alkalmak egyike, amikor jobban tettem volna, ha előtte informálódok. (Persze, ettől függetlenül ugyanúgy elolvastam volna, csak másként állok hozzá.) KC Jones regénye ugyanis egyértelműen nem az én könyvem. Nagyon ritkán olvasok vagy nézek sci-fit, főleg, ha világégéssel kapcsolatos a sztori, mert tapasztalataim szerint ezek bármennyire is érdekesnek tűnő alapfelvetéssel indulnak (ki ne gondolkodott volna már el az apokalipszisen?), hosszú távon nem tudnak lekötni az ilyen történetek.

A szerző le sem tudná tagadni, hogy köze van a filmiparhoz, ugyanis a Fekete áradat is tökéletes alapanyag lehetne akár egy kis költségvetésű alkotásnak, tekintettel arra, hogy a sztori 90%-a a kihalt tengerparton, egy autóban zárva játszódik, és a két főszereplőt – Betht és Mike-ot – leszámítva a többi karakter alig van színen. Sőt, gyakorlatilag Jones mintha egy forgatókönyvet dolgozott volna át regénnyé – a köszönetnyilvánításból kiindulva ez feltehetőleg így is volt –, ezért a történet is roppant filmszerű mindvégig. Ugyanakkor abból a szempontból is érződik a mozgóképes hatás, hogy a regény cselekménye gyakorlatilag nem sok meglepetést tartogat. Annak ellenére, hogy viszonylag kevés ilyen tematikájú filmet láttam, nekem is nem egy alkotás (például az Alien-filmek vagy a Hang nélkül) eszembe jutott olvasás közben. Ezzel pedig nagyjából be is lőttem a regény műfaját, amely valahol a sci-fi és a horror határmezsgyéjén mozog.

A cselekmény nagy része tehát egy meglehetősen szűk helyen játszódik, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy hőseink időnként azért elhagyják a biztonságot jelentő autót (vagy legalábbis remélik, hogy az védelmet ad számukra), de ilyenkor sem mennek annyira messzire, viszont ez a kevés idő is pont elég arra, hogy a rikoltóknak nevezett szörnyek és az egyéb biológiai lények (például a meteordarabokból kikelő növények) veszélyt jelentsenek rájuk. A félelmet is leginkább ez adja az olvasóban, hiszen a szereplőink sem tudják pontosan meghatározni, mivel állnak szemben, éppen ezért a harcot is felvenni velük szinte lehetetlen.

Számomra a regény inkább a szereplők miatt volt érdekes olvasmány: mind Bethnek, mind Mike-nak megvan a maga keresztje, utóbbi életét részletesebben csak a történet második felében ismerjük meg, amikor már képes lesz arra, hogy megnyíljon a lány előtt. Mike életunt, depressziós és a munkájában kiégett figura, aki a sztori elején még fontolgatja is, hogy eldobja magától az életét. Beth hasonló cipőben jár: alkalmi munkákból tartja fenn magát, és egész életét a szüleinek való bizonyítást tette ki, főleg anyjának akarja megmutatni, hogy sokkal több, mint „egy két lábon járó autókarambol”. Az ő személyük, az egymással való kapcsolatuk, valamint a másikra gyakorolt hatásuk volt a szememben a legérdekfeszítőbb, ilyen szempontból örültem, hogy csak ők ketten voltak a legtöbbet színen. Persze, Jones azért ismeri a „tökéletes film” receptjét, vagyis azt, hogy minden sztorit el lehet adni kutyával és gyerekkel, éppen ezért ebből a történetből sem hiányozhat egyik sem, ráadásul a későbbiekben mind Jake-nek (a kutyának), mint a Natalia nevű kislánynak fontos szerepe lesz a történetben.

Összességében a Fekete áradat nem jelentett számomra maradandó olvasmányélményt, de hangsúlyoznom kell, hogy jelen esetben nem is én voltam a célközönség. Azok számára, akik szeretik az olyan történeteket, amelyek sci-fi elemeket is felvonultatva szól az emberiség természetnek való kiszolgáltatottságáról, bizonyára tartalmasabb szórakozást fog jelenteni.

Értékelés: 10/6

Kíváncsi lettél a regényre? Rendeld meg a könyvet közvetlenül a kiadótól, ezzel is támogatva őket!