Brent Weeks neve pár évvel ezelőtt került a fantasy-rajongók köztudatába, ekkor jelent meg ugyanis az Éjangyal-trilógia, amely világszerte ismertté tette a szerzőt. Magyarországon a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából olvashattuk a sorozatot, a sikert pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy az utolsó kötet megjelenését követően pár hónappal útjára indították a Fényhozó-tetralógiát, melynek első része, A Fekete Prizma a Könyvfesztivál egyik újdonsága volt. 

Egy félárva, puhány kamasz, akinek az otthona egy pusztulásra ítélt város, az anyja a kábítószer rabja, a barátai között gúny tárgya – és Gavin Guile, a Prizma, a hatalmas császár és főpap, a legnagyobb mágikus erővel bíró ember a Hét Szatrapiában – ők a törvénytelen fiú és a létezéséről sem tudó apa? Ebben a világban minden – a béke és a háború, az időjárás és az aratás – a szín-mágia egyensúlyától függ, s ez a Prizma felelőssége. Mint kisebb képességű tanítványai, a testében anyaggá alakítja át a fényt, és ezzel a luxinnal bármit megépíthet vagy elpusztíthat. Óriási hatalom ez itt, ahol a leggyorsabb jármű a vitorlás hajó, és a legmodernebb fegyver a kovás puska… Ám tizenhat évvel a testvérháború után helyi hadurak törnek a hatalomra, és nem tudni, hol van, és mire készül a legyőzött fivér, aki ugyanarra képes, mint a jelenlegi Prizma…

Manapság egyre népszerűbbé válik, hogy a fantasy-szerzők féltégla vastagságú kötetekkel képviseltetik magukat a piacon, amely egyfelől remek hír lehet az igazi fanoknak, hosszan elmerülhetnek kedvenc világukban, másfelől elrettentés is lehet az olyanoknak, mint én, aki bár szereti a fantasyt, de mégis nehezen kezd bele egy közel 800 oldalas bevezető műbe. Sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását is - főleg, mivel az Éjangyal-trilógia is kimaradt -, de úgy gondoltam, mikor máskor lenne rá időm, mint jól megérdemelt szünidőm alatt, így fogtam magam, és alig három nap alatt végeztem a kötettel.

A történet eleinte meglehetősen nehezen indult be, látszólag Weeks úgy gondolta, hogy ha több száz oldalt kell megtöltenie kalanddal és fordulatokkal, akkor illik az egészet megalapozni. Így a kötet egynegyede inkább a világfelépítésnek, a karakterek bemutatásának adott teret, az igazi történés kb. a 200 oldalon kezdődik. A világ, amelyben a történet kezdetét veszi egy alaposan átgondolt, a végletekig kidolgozott, logikusan felépített mágiarendszer. Igaz, sokszor csak elejtett félszavakból, néhány utalásból ismerhetjük meg a hatalmi helyzetet, ugyanis Weeks úgy gondolkozik, hogy mindenkinek természetes, az, amiben él, így nem alkalmaz életidegen beszélgetéseket, amelyekből az olvasó rögtön kiszúrja, hogy csak azért kerül szóba az adott téma, hogy ő megismerhesse a szokásokat, az aktuális rendszert. Ehhez jön még hozzá a színmágia, vagyis a kromaturgia, amely néhol felért számomra egy sci-fivel, annyira sok, számomra idegen kifejezést használt az író. (Pont a magamfajták miatt tartalmaz a kötet egy szószedetet is.)

És nem csak a történetben játszik fontos szerepet a színskála minden árnyalata, hanem a szereplők megalkotásában is fontos szerephez jut a sokszínűség. Szinte kivétel nélkül az összes alak, aki felbukkan a regényben, a szükségeshez képest ki van dolgozva, egyikük sem mentes a hibáktól, abszolút emberiek tudnak maradni ebben a mágiával átitatott világban. Ott van például Kip, aki sokak számára kedvelt figura lehet természete és alkata miatt, hiszen nem a szokványos főhős-típus. Az ő ellensúlyozása Gavin, a Prizma, aki önbizalommal telve igyekszik teljesíteni feladatát. Sorolhatnám még a többi szereplőt is, milyen jól alkotta meg őket Weeks, de felesleges lenne, hiszen aki elolvassa a regényt, rájön, hogy igazam volt. Ami nekem kicsit fura volt, hogy nagyon sok szereplőről még most sem tudom eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll, annyi sok mindent rejt múltjuk, olyan sokat titkolóznak.

A szerző nem csak a világra, a szereplőkre, hanem a történetre is nagy hangsúlyt fektetett, így amint beindul a gépezet, meg sem állunk, robogunk egészen a végkifejletig (ami igazából még csak maga a kezdet). A stílus nagyon olvasmányos, és nem mellőzi a humort sem, amivel remekül feloldja a néhol igen komor hangulatot. A sorozat második része egyelőre fordítás alatt áll, a harmadik pedig még külföldön sem jelent meg. Elég sokat kell még várni a folytatásra, de addig legalább elolvashatom az előző sorozatot is. 

Brent Weeks: A Fényhozó - A Fekete Prizma, ford. Seress József, Könyvmolyképző Kiadó, 2013, 792 oldal, 3499 Ft (kartonkötés) / 4499 Ft keménytábla