A nyári melegben a könnyed történetek a nyerők, ám sokszor érezheti úgy az ember, hogy a megszokott stílusban is szívesen olvasna regényeket. Kis kitérő után így kanyarodtam én is vissza kedvenc műfajomhoz, a krimihez.

Donato Carrisi Démoni suttogás című regényében egy megtörtént esetet dolgoz fel. Egy embernek aligha nevezhető szörnyeteg kislányokat rabol el és csonkít meg. Goran Gavila kriminológusnak és az általa irányított különleges egység tagjainak olyan pokoli régiókba kell leereszkedniük a nyomozás során, ahonnan alig-alig van visszatérés. A tettes mindvégig ördögien megtervezett, lidérces játékot űz velük, minden egyes feltárt gonosztette valamilyen üzenet, amely arra kényszeríti a csapat tagjait, hogy nézzenek szembe azzal a sötétséggel, amelyet valamennyien magukban hordoznak.
Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy a krimiirodalomban főleg a skandináv és francia szerző művei állnak hozzám a legközelebb. Időnként azonban muszáj kitekintenem más országokba, így került a kezembe az olasz író első regénye, amelyért a mai napig áldom a jó sorsomat, ugyanis az idei év egyik legjobb könyvélményét nyújtotta nekem.
Jó érzés olyan művet olvasni, amely a végletekig jól fel van építve, mind történet, mind szereplők terén. Az összes karakter ki van dolgozva, akit szükséges, kellőképpen meg is ismerünk. Egyikük sincs könnyű helyzetben, mindenki el akar érni valamit a történet során, de az eszközök megválasztása nem sikerül maradéktalanul, így biztos, hogy nagyon sokan válnak közülük ellenszenvessé. A szakmai gyakorlatomon például pár alkalommal találkoztam holttesttel, és tanúsítani tudom, hogy valóban sokkoló látványt tud nyújtani egy-egy hulla, de szerencsémre, olyan brutalitással, mint ami a könyvben szerepel, nem találkoztam. Nem csodálom, hogy a nyomozóhatóság tagjaira is nagy nyomás helyezedett, hiszen nem lehet könnyű tiszta fejjel gondolkodni, miközben előtte van egy kegyetlen módon megölt ember holtteste.
Maga a történet is remekül építkezik, mindennek meg van a helye, nem éreztem üres járatokat a regényben. Minden szálat szépen elvarr a végére a szerző, a cselekmény kellőképpen fordulatos, időnként pedig leesik az ember álla, olyannyira hátborzongató és váratlan helyzetekkel találkozik. Bár maga a téma nem könnyed, szemben a skandináv krimikkel nem annyira nyomasztó a hangulat.
Mindenféleképpen szép teljesítmény, hogy Carrisi egy ilyen regényt tudott letenni az asztalra elsőkönyves szerzőként, minden tiszteletem az övé, biztos vagyok benne, hogy még sokat fogunk hallani róla.

Donato Carrisi: Démoni suttogás, ford. Simonné Kajsza Krisztina, Alexandra Kiadó, 2013, 512 oldal

És hogy ne hazudtoljam meg önmagam, természetesen nem maradhat ki a hosszabb távon a skandináv krimi sem az életemből. Így került a kezembe Lars Kepler regénye, amely a nagysikerű A hipnotizőr című regény folytatása.
Joona Linna bűnügyi felügyelőnek ezúttal az üde stockholmi nyárban kell megoldania élete egyik legnagyobb rejtélyét, és megküzdenie a legveszedelmesebb férfival, akivel valaha összehozta a sors. Hogyan fullad vízbe valaki egy hajó fedélzetén? Miért akasztja fel magát egy kiváló egészségnek örvendő, magas rangú köztisztviselő a csillárra? Joona Linna ezúttal is bízik a megérzéseiben, de ezeket derekas rendőri munkával alá is támasztja. Nyomokat keres, nézi, hol poros a könyvespolc, törölt e-maileket állít vissza, hogy lassanként összeálljon a történet, ami egyre inkább a svéd fegyverexport körül látszik forogni. De vajon mi rejtegetnivalójuk van a fegyvergyáraknak? És miért bukkan fel lépten-nyomon a "rémálom" szó? Talán azért, mert vannak szerződések, amiket a halállal sem lehet felmondani.
A Paganini-szerződés nagyban különbözik az általam olvasott skandináv krimiktől. Ez inkább politikai - konspirációs thrillernek tekinthető, semmint hagyományos bűnügyi regények. (De az északiak mióta is igyekeznek hagyományos vonalon mozogni?) A borítón feltüntetett név kicsit megtévesztő lehet, ugyanis a Lars Kepler név nem egy, hanem kettő szerzőt takar, akik valamilyen szinten mégis egyet alkotnak. Ugyanis egy házaspárról van szó, akiknek Joona Linna-sorozat az első közös munkájuk. Kettőjük közül a férj, Alexander Ahndoril az, akinek korábban is jelentek meg regényei, drámái, ő tehát nem teljesen kezdő e téren.
Annak ellenére, hogy nem a szokványos krimivel találjuk szembe magunkat, a regény nem hazudtolja meg származását, jó skandináv regényhez méltóan foglalkozik társadalmi problémákkal, bírálja a politikai rendszert. A szerzők remekül építették bele a történetbe a véleményüket, a kritikájukat a kormánnyal szemben. A sztori végig több szálon fut, egyszerre két ügyben is nyomoznak, de hasonlóan Ohlsson Elnémítva című regényéhez, itt is szépen egybe érnek az események fonalai. Kezdetben persze maga az olvasó sem tudja, mi köze lehet egymásnak a két esetnek, de aki kicsit is olvasott ebben a műfajban, nem lepődik meg azon, hogy a végén kiderül, mennyiben hatottak ki egymásra az ügyek.
Továbbá az is szokatlan, hogy ennyire nemzetközivé váljék a nyomozás, mint jelen estben, északi regényekben pedig még nem is olvastam olyat, ami a fegyverimporttal foglalkozott volna. A bérgyilkosok és összeesküvés-elméletek mellett jól megfér a pszichológia is, így aki szereti a sokszínűen árnyalt történeteket, annak garantált a szórakozás. Egy régi fotó adja a megoldás kulcsát, abból kell építkeznie mind a nyomozóknak, mind az olvasónak, hogy sikerüljön megfejtenie a többszörösen összetett rejtélyt. Maga a csattanó nem durrant akkorát, mint amekkorát vártam, de ezt nem feltétlenül kell negatívumként felfogni, hiszen így legalább valamennyire életszerűvé vált a történet.
A főhősnőről sok mindent megtudhatunk ebben a kötetben, bár van egy olyan érzésem, hogy A hipnotizőrben sokkal inkább kirajzolódott a jelleme. A racionalitás és a megérzései viaskodnak benne, sokszor nem tudja eldönteni, hogy a józan eszét vagy az előírt szabályokat részesítse előnyben. Ellentétben Carrisi regényével, itt elég könnyen megtalálja mindenki a számára szimpatikus karaktert, főleg, mivel minden lényeges információt megadnak az írók ahhoz, hogy közel kerüljenek hozzánk a fő- és a mellékszereplők.
Összességében a Paganini-szerződés egy remekül felépített thriller, de nem egy könnyed sztori, a sok időugrás, helyszínváltás és a felvonultatott szereplők tömkelege miatt időnként erősen kell koncentrálni, hogy ne vesszünk el a részletekben.

Lars Kepler: A Paganini-szerződés, ford. Papolczy Péter, Cartaphilus Kiadó, 2011, 556 oldal, 3490 Ft