Szerző: Matthew Quick
Cím: Napos oldal (The Silver Linings Playbook)
Fordító: Stern Gábor
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 328

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Erre a könyvre igazság szerint a mozifilm miatt figyeltem fel, talán, ha az nincs, nem is vettem volna kezembe. A dologban a vicces, hogy a filmhez még nem volt szerencsém, ugyanis amikor tudomást szereztem arról, hogy az egy 2008-as regény feldolgozása, azonnal elöntött az "először olvasni akarom"-érzés. És mivel mind a könyvről, mind a belőle készült moziról ódákat zengtek, bíztam benne, hogy nekem is ugyanannyira fog tetszeni, mint molytársaimnak.

Patet négy év után viszi haza az elmegyógyintézetből az édesanyja a családi fészekbe. A harmincöt éves férfi pontosan nem tudja, miért került be, csupán arra emlékszik, hogy feleségével, Nikkivel különidőt adtak maguknak, amíg ő teljesen meg nem gyógyul. Ez az egy célja van az életben, hogy szeretett nejét visszakapja, hiszi ugyanis, hogy rá is vár a napos oldal, csakúgy, ahogy az amerikai filmek szereplőire. Éppen ezért saját életére is filmként tekint, aminek ő csak szereplője, nem rendezője. Egy este megismerkedik legjobb barátja nejének barátnőjével, a szintén labilis idegállapotú Tiffanyval, aki elhatározza, hogy kizökkenti Patet unalmas hétköznapjaiból. 

Talán elmondhatom, hogy életemben nem olvastam még hasonló könyvet. Merész húzás volt egy elmegyógyintézetből szabadultat megtenni a könyv főhősévé, annál is inkább, mert itt nem komédiáról vagy véreskezű gyilkosok üldözéséről esik szó, hanem magáról az életről. Eddig csak autista szereplők gondolataival találkoztam hasonló stílusban, éppen ezért maga műfaj részben ismerősként köszöntött rám (hiszen ők is más világban élnek, mint a hétköznapi emberek, máshogy gondolkodnak, mások az értékrendjeik), de rejtett pár újdonságot is. Érdekes volt látni, hogyan is gondolkozik Pat, hogyan próbál uralkodni dühkitörésein, mire is vágyik igazából. Legtöbbször olyan érzésem volt, mintha egy tizenéves kölyök naplóját olvastam volna, de ez egyáltalán nem volt idegesítő, hiszen Pat életfelfogása és érettsége messze nem éri el a felnőttek szintjét. Ebből a szempontból hatalmas respekt jár az írónak, amiért végig valósághűen ábrázolta főhősünk világát. 

Ugyanakkor a könyv nem csak ez miatt különleges, hanem azért is, mert elgondolkodtatja az olvasót a "más" emberekről. Pat is ugyanúgy szeretetre vágyik, mint mindenki más, szeretné kivívni apja megbecsülését, ráadásul ő jóval kevesebbel is beéri, mint bármely más "egészséges" ember. Egyszerű élete van, ami ki is merül az edzésben, az olvasásban és a focinézésben. És itt jön a képbe Tiffany, aki szintén egy érdekes személyiség: első találkozásukkor felajánlja, hogy töltsenek együtt egy éjszakát, aztán csak fokozatosan oldódik fel, lépésekben ismerjük meg az ő személyiségét. Egyedül az zavart az ő karakterében, hogy nagy ritkán kocsisokat megszégyenítő stílusban káromkodott, ezt nagyon életidegennek éreztem a megnyilvánulásai, cselekedetei alapján. 

Ami külön tetszett, hogy fontos szerepet kaptak a klasszikus regények, bár azért óvatosan bánjunk azokkal a fejezetekkel, ahol Pat éppen olvas, mert elég szépen spoilerez egyes kötetek kapcsán. Így például én már nem tudom úgy olvasni a Búcsú a fegyverektőlt, hogy ne lebegjen szemem előtt a befejezés, és Pat dühkitörése. Ezen kívül jelentőséggel bír Bonnie Tyler Total Eclipse of the Heart című száma, ami nekem az egyik nagy kedvencem, és nem értem, hogy a fordító miért nem a hivatalos magyar szöveget használta fel az idézeteknél.

A szereplők egytől egyig jól vannak kitalálva, mindenki a helyén van, erre nem lehet panasz, minden szükséges karakter képviselteti magát. A történet is úgy-ahogy a helyén van, életszerűsége ellenére van egy-két csavar benne, bár néhol nekem már kissé elrugaszkodott volt, úgy éreztem, hogy ilyen nem történhet meg. Szerencsére Pat élete, ha nem is teljesen úgy, ahogyan ő várta eljutott a napos oldalra, amely az olvasót is reménnyel tölti el, hogy igenis érdemes küzdeni, mert a kitartást meghozza gyümölcsét. 

Értékelés: 10/8