Nyár végén fejeztem be a világhírű George R. R. Martin gigászi sorozatának első kötetét, pár nappal később már a folytatás is itt várakozott a polcomon - nem sokáig. Ahogy letettem a Trónok harcát, jött a Királyok csatája. Habár jóval lassabban haladtam a könyvvel, mint terveztem, ennek az az egyszerű oka, hogy Martint - mint mások a Bibliát - mindig lefekvés előtt olvastam 1-2 órát, ahogy szabadidőm és energiám engedte. A második rész befejeztével szinte azonnal belekezdtem a Kardok viharába, így a recenzió e két kötettel együtt foglalkozik. 

A történet helyszíne továbbra is Westeros, amely uralkodó nélkül maradt, ezáltal többen is pályáznak a Vastrónra. Azonban nem csak a királyi házban folyik élet-halál harc a cím megszerzéséért, az északi Falon túl Havasi Jon és társai, a tengeren túl pedig Daenerys kalandjait élvezhetjük. 

Martin tulajdonképpen folytatja azt, amit már az első kötetben elkezdett, de ha lehetséges, még professzionálisabb módon nyúl a fantasy elemekhez. Továbbra is idegesítő, ahogy csavarja a szálakat, a rövid fejezeteknek és egy törpeállam lakosságának megfelelő szereplőgárdának köszönhetően olykor több tíz - esetenként száz - oldalt kell várni, mire megtudjuk, hogyan folytatódik kedvenc karaktereink sorsa. Ne adj isten, ha valaki több hőssel is szimpatizál, az igen rosszul jár, mert hatványozottan kell átélnie az idegtépő izgatottságot. A harmadik kötet még inkább megnöveli az emberben az adrenalint, annyira pörög az egész (nem hiába mondják, hogy ez a legjobban sikerült rész). Hiába közel 1200 oldal a Kardok vihara, szinte repül az idő, amikor a sorokat olvassuk. 

Szerkezetileg ugyanúgy épülnek fel a folytatások, vagyis egy-egy szereplőn keresztül mutatja be az ország helyzetét és viszi előre a történetet. A Trónok harca bebizonyította, hogy senki sincs biztonságban (tényleg igaz a mondás, hogy soha ne szeress meg egyetlen szereplőt sem, mert Martin úgyis kinyírja), a szerző akár a főszereplőket is minden gond nélkül kiírja. A Királyok csatájában két új szereplővel is megismerkedünk, az egyikük Theon Greyjoy, a másikuk Davos, a tengerjáró. Mindketten igen érdekes karakterek, előbbivel már korábban is találkozhattunk, de főszerephez csak a második kötetben jut. A harmadik részben is találkozunk új hősökkel, és ezzel együtt búcsút is veszünk jó néhánytól. Sőt, a Kardok vihara végére olyan sok új karakter lép be a történetbe, hogy időnként nagyon kell koncentrálnia az olvasónak, hogy ne vesszen el a nevek rengetegében. (Ez már az első résznél is fontos szempont volt, de itt még inkább igényli a sztori a maximális odafigyelést.)

A második kötetben egy igazán monumentális csatajelenetnek is szemtanúi lehetünk - ahogy a cím is utal erre a (kis)királyok csapnak össze, hogy megszerezhessék a trónt. A sorozat epizódjait még nem láttam, előtte szerettem volna elolvasni a regényeket, de kíváncsian várom, hogyan valósították meg az összeütközést, ismerve az HBO-t, biztos vagyok benne, hogy ugyanannyira látványos lesz, mint ahogyan a fejemben játszódott az olvasottak alapján. 

Így, hogy túl vagyok már a megjelent kötetek felén, és közelítek a tényleges választókőhöz, kezdem megismerni Martin írásmódját. Ez alatt semmi rosszat nem értek, csupán annyit, hogy régen találkoztam már ennyire összetett történettel. Azt hittem, hogy a Battle Royale megalkotása volt igazán nehéz feladat, mindegyik diák halálát kitalálni, a szabályokat megalkotni, úgy, hogy ne lehessen kibúvót találni alóluk, de a Tűz és Jég dala túl tesz mindenen. Szinte félelmetes, ahogyan Martin kavarja a szálakat, ahogy vissza-visszatér egy korábbi eseményhez, ahogy ábrázolni tudja az emberi érzéseket, az intrikákat, az árulást. Egyszer szívesen benéznék a jegyzetfüzetébe, hogy ő maga hogyan képes eligazodni az egyes szálak között. 

Emellett továbbra is tetszik, amit már az első résznél is említettem, hogy a szereplők egytől egyig hús-vér emberek. Értem ez alatt, hogy nem lehet ráhúzni egyikre sem az abszolút negatív vagy abszolút pozitív jelzőt, mindannyian esendőek, saját céljaik és eszméik irányítják őket, a szerint cselekednek, ahogyan szükséges. Persze, van, aki minden lelkiismeret-furdalás nélkül képes megölni bárkit, van, akibe szorult egy kis jó lélek, de alapvetően mindannyiukban meg lehet látni az embert. 

A negyedik és ötödik kötetre már nagyon kíváncsi vagyok, utána meg nem tudom mi lesz velem, ha fél évtizedet kell várni a folytatásra. Szerencsére ősszel megjelenik a Lázálom című regénye, aminek bár semmi köze nincs a szeptológiához, viszont Martin egy korai műve, amely a vámpírirodalom alapjaira épül, ám természetesen sokban különbözik tőle.