A katedrális árnyéka

covers_319108.jpgSzerző: Irene Adler
Cím: A katedrális árnyéka (La cattdrale della paura)
Fordító: Todero Anna
Kiadó: Manó Könyvek
Oldalszám: 256

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Aki rendszeres olvasója a blognak, az tudhatja, hogy számomra az utóbbi évek egyik nagy kedvence ifjúsági sorozatok terén a Sherlock, Lupin és én, de ez után a kötet után már bátran kijelenthetem, hogy az álnév mögé rejtőző Alessandro Gatti szériájának hazai megjelenése a legjobb dolog, ami az elmúlt években történhetett a magyar gyermekkönyvpiacon.

Irene szüleivel együtt visszaköltözik Franciaországba, de ezúttal nem a háborútól terhes Párizsba, hanem a csöndesebb Évreux-be. Egy nap titokzatos üzenetre lel a kertben: a finom női kézírással írt levelet neki címezték. Az abban írtak szerint másnap megjelenik a katedrális tövében, ahol egy látszólag zavart elméjű nő kér tőle szívességet, az anyjával való kapcsolatára hivatkozva. Irene érzi, hogy egyedül nem tudna megbirkózni a feladattal, de szerencsére felbukkan Arséne Lupin, aki szintén az országban tartózkodik, és az ifjú Sherlock Holmesra sem kell sokat várniuk. A csapat együtt veti bele magát a nyomozásba, amely Párizs alagútrendszerében teljesedik ki igazán, és amely minden bizonnyal életük legveszélyesebb kalandja is lesz. 

A sorozatnak eddig összesen hat kötete jelent meg, ebből négy érhető el magyarul, de ha a kiadó tartja a szokásos ütemet (évi két kötet), hamar utolérjük a sorozatot. A széria egyébként komoly sikereket ért el hazájában, Olaszországban is és úgy tűnik, itthon is kezdi megtalálni a közönségét. A népszerűség nem véletlen: az olasz mintát átvéve egy, külalakra is igényesen megtervezett könyvet vehetünk kezünkbe. Az ízléses, XIX. századi hangulatot idéző védőborító alatt egy ugyancsak a kornak megfelelő, antik hatású kép fogadja az olvasót. A fejezetek elején Iacopo Bruno illusztrációi díszítik a könyvet, a minimalista stílus remekül alkalmazkodik a történethez.

De persze ez csak a külcsín: a belbecs is önmagáért beszél. Mindig szeretem belevetni magam ezekbe a könyvekbe, mert a szerző már az első oldalakon remekül megalapozza a hangulatot: most is ír a háborúról, a vészterhes időkről, amik Franciaországra sújtottak, de ugyanígy nem hallgatja el Irene anyjának betegségét sem. Talán éppen azért, mert gyerekkönyvtől nem ezt a stílust szoktam meg, engem nagyon hamar magával tud rántani a stílus, és szép lassan a történet is beindul. És a jelek szerint az író is rájött arra, hogy bár a sorozatcímből valószínűleg Sherlock Holmes neve tűnik ki elsőnek, és ez kelti fel az olvasók érdeklődését, mégsem ő a főszereplő. Ebben a kötetben például csak a történet harmadánál jelenik meg a színen, de én egy percig sem éreztem, hogy ne lenne nélküle teljes a sztori. 

De nem csak ezért fontos állomása a sorozatnak ez a kötet. Egyrészt most először éreztem azt, hogy nem csak epizodikusság igaz a szériára, hanem az egységesség is, mert kapunk egy-két visszautalást az előző történetekre, arról nem is szólva, hogy a kötet végén olyan dologra derül fény, ami kihatással lesz hőseinkre a továbbiakban. Ráadásul ez az első olyan rész, amiben nem egy gyilkosságra kell fényt derítenie hőseinknek, hanem egy hatalomra törő összeesküvést kell leleplezniük. A szerző azonban remek érzékkel keveri a lapokat: sokáig nem lehet tudni, hova is akar kilyukadni, melyik nyom lesz a jó nyom, a történet közepén pedig még maga az ifjabb Dumas is tiszteletét teszi, ami a hozzám hasonló olvasóknak igencsak melengeti a szívét. 

Egyszóval a Sherlock, Lupin és én az utóbbi évek egyik legjobb könyvsorozata Magyarországon, a magam (felnőtt) részéről már nagyon várom a folytatást, remélem, az eddigi hagyományokat megtartva a Könyvfesztivál-Könyvhét ideje alatt érkezik is. 

Értékelés: 10/10

A sorozat kötetei:

A fekete dáma
Utolsó felvonás az Operában
A skarlátvörös rózsa rejtélye