Oculus - Nem személy, nem ember

front-----v2-full-v5_vilagos_felirat.jpgSzerző: A. M. Aranth
Cím: Oculus
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 424

A. M. Aranth azon kevés szerzők közé tartozik, akinek igyekszem regényeivel mindig naprakész lenni, és nem sokkal a megjelenés után elolvasni azokat. A Holdárnyék-sorozat első két kötetével már bebizonyosodott, hogy a fantáziája határtalan, plusz hangulatot is tud alkotni (egyedül a tinik párbeszédében találtam kivetnivalót), A liliom kora című kisregénye azonban abszolút telitalálat volt nálam. Az idei Könyvfesztiválra várakozásommal (miszerint majd a Holdárnyék 3. részét vehetem kézbe) ellentétben a sci-fi irányába mozdult el, amikor megírta az Oculus című önálló regényét. A könyv szerkesztetlen változatát pedig még év elején megkaptam tőle, amelynek hűségesen neki is láttam már másnap, azonban ismét bebizonyosodott, hogy én és az e-book nem vagyunk jó baráti viszonyban, ugyanis nagyon nehezen haladtam az olvasással (igaz, ebben időhiány is közrejátszott). A hosszas bevezető egyben figyelmeztető is, vagyis a mostani kritika nem a végleges, megszerkesztett, korrektúrázott szöveg alapján készült, így igyekszem pusztán a történetre szorítkozni.

Truth Dunn éppen a tizenhetedik születésnapján válik oculusszá, vagyis egy idős, befolyásos, ám vak asszony látójává. Avalanon, ezen a Földtől távoli bolygón, valamikor a jövőben ugyanis csupán egyetlen ellensége van az embereknek: az amőba, amely megtámadja a szervezetet, és idő előtti vakságot okoz. Éppen ezért gyermekek tucatjait oculusnak nevelnek a szülei, ők lesznek később azok, akik egy technikai műtét segítségével összeköttetésbe kerülnek a gazdáikkal, hogy helyettük is lássanak. Eleinte Truth is behódol Verity Cadogannek, a Kilencek tagjának, ám szép lassan rájön, hogy az oculusoknak és a gazdáiknak egészen más szerepük van a társadalomban, mint amire eleinte gondolt. Örökké lázadó énje továbbra is megmaradt, így igyekszik megőrizni személyiségét, hogy a végsőkig tudjon a rendszer ellen harcolni. Minden akaraterejére szüksége is lesz, mivel a Cernobog legénysége, a Föld utolsó túlélői is Avalonra sietnek, hogy saját uralmuk alá vegyék a bolygót.

Habár fentebb azt ígértem, hogy igyekszem a történetre koncentrálni, muszáj leszögeznem, hogy a szerző stílusa, még így, a szerkesztés előtti változatot olvasva is, nagyon sokat javult. Mind a történetvezetés, mind a karakteralkotás, mind a párbeszédek tekintetében. Ez utóbbi a különös tekintettel vesszőparipám, ezt nem is titkoltam a Cleadur – Dobszó a ködben című kötet recenziójánál sem. Itt viszont nem voltak efféle gondok, a szereplők a koruknak, társadalmi rangjuknak és az adott helyzetnek megfelelően beszéltek, lüktetett az egész, végig pergős volt.

A regény stílusa azonban hamisíthatatlan A. M. Aranth (vagy akár mondhatnám, hogy Holló-Vaskó): a metál zene folyamatos részét képezi a szereplők életének, a történet és a világfelépítés ismételten merít az ír és kelta mondavilágból, Truth Dunn pedig épp olyan vagány csaj, mint amilyen Amy. És akkor el is érkeztünk a főszereplőnkhöz: Truth-hoz, akinek a nevéhez hűen igen csak fontos, hogy az igazság nyomába eredjen. A többi oculusszal ellentétben nem elégszik meg azzal, hogy a feladatát ellássa, folyamatosan kíváncsi a miértekre, az éppen elkapott mondatokból igyekszik összerakni a dolgokat, és ami a legfontosabb: nem törődik bele, hogy a műtéttel megszűnik embernek lenni. Mert ahogyan a regényben is többször elhangzik (és a borítón is olvasható) az oculus nem személy, nem ember. A gazdáik használati tárgyként tekintenek rájuk, akikkel gyakorlatilag kénye-kedvük szerint rendelkezhetnek. Ha egy oculus nem engedelmeskedik, a közöttük lévő mesterséges kapcsolat segítségével embertelen fájdalmat képesek okozni nekik, ha pedig ahhoz támad kedvük, a testi szolgáltatásaikat is igénybe vehetik. Ezt a modern rabszolgaságot kívánja felszámolni Truth, ám útja során folyamatosan falakba ütközik, hol a gazdája, hol a legjobb barátnője okoz neki meglepetéseket, amelyek új irányba terelik őt. Aki egyébként remek karakternek bizonyult még, az nem más, mint Truth gazdája, Verity. Az ő személyisége is folyamatosan változott, ha nem is mindig a történetben, az én szememben és megítélésemben mindenképp. Nem mindig tudtam eldönteni, hogy szurkoljak neki, vagy kívánjam a legrosszabbat neki, hiszen fejezetről fejezetre egy új oldalát ismerhettük meg, aki különbözik a Kilencek többi tagjától, bizonyos tekintetben azonban sokkal rosszabb náluk. Az egyik történetvégi nagy csavar is őhozzá kapcsolódik, amelynek fényében abszolút érthetővé válik majd minden olvasónak, hogy miért is viseltetek ennyire ambivalens érzelmekkel e remekül megalkotott szereplő előtt.  

Amit még mindenképp külön ki kell emelnem, az a világfelépítés. Kicsit aggódtam eleinte, mikor megtudtam, hogy a regény műfaja sci-fi, mert aki kicsit is ismer, az tudhatja, hogy én és a tudományos-fantasztikus történetek eléggé távol állunk egymástól, de bíztam A. M. Aranthban, és végül nem kellett csalódnom. Szinte mindenre választ kapunk Avalonnal, a lakóival, a rendszerrel és a szomszédos bolygók helyzetével kapcsolatosan, ami csak felmerül bennünk olvasás során. Engem például már maga az alapötlet megvett kilóra, azonban féltem, hogy valahol el fog csúszni az egész. De szerencsére nem így lett, a szerző alaposan végig gondolta az oculusok és gazdáik kapcsolatát, a köztük fennálló rendszert, hogyan tudnak távolról kommunikálni, mi történik akkor, amikor az egyikük alszik, pihen vagy éppen társaságra vágyik, és még sorolhatnám a többi apróságot, mert tényleg mindenre kitért. (Pontosabban lehet, hogy nem, ha valaki akar, biztos bele tudna kötni, nekem minden kérdésemet megválaszolta.) Persze, ezekre mind csak fokozatosan derül fény, nagyjából a regény feléig folyamatosan tudunk meg új dolgokat erről a jövőbeli és a Földtől távoli bolygóról, de utána is el-elvétve kapunk apróbb szeleteket. És mindebbe még az is belefért, hogy a szerző többször kitekintést tegyen a Holdárnyék-sorozatra, vagy éppen saját szerzőtársaira, mint Holden Rose-ra vagy éppen a kötetet szerkesztő Vivien Holloway-re, természetesen ezt sem zavaró módon, csupán éppen annyira, hogy megmosolyogtassa a bennfenteseket.

Mindent egybevetve, véleményem szerint az eddigi legjobb A. M. Aranth-regény lett az Oculus, bátor szívvel ajánlom mindenkinek! Ennek fényében még inkább várom a Holdárnyék-sorozat harmadik részét!

Értékelés: 10/9