Szerző: Flynn Berry
Cím: A nővérem nevében (Under the Harrow)
Fordította: Moldova Júlia
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 304

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Az év egyik utolsó olvasmánya Flynn Berry debütáló regénye volt számomra. Eleinte el sem akartam olvasni, a kollégámnak kölcsönöztem ki a könyvtárból, aki jó véleménnyel volt róla. Mivel maga a történet nem tűnt túl hosszúnak (290 oldal, elég nagy sortávval szedve), gondoltam, teszek egy próbát, főleg, hogy jelen esetben egy Edgar-díjas kötetről van szó. Bár vittem volna vissza hamarabb a könyvtárba.

Nora éppen testvérét, Rachelt akarja meglátogatni a hétvégén, ám amikor megérkezik a házhoz hátborzongató dolgokkal találja szemben magát. Nővére kutyáját felakasztották, Rachelre pedig vérbe fagyva talál rá. Miután azt tapasztalja, hogy a rendőrség nem a kellő erőbedobással nyomoz az ügyben, saját szakállára kezd kutatásba. Ami, mint tudjuk, soha nem vezet jóra.

Sajnálom ezt a könyvet, mert az alapötlet – ha nem is teljesen eredeti, de – egy jó thriller ígéretével kecsegtetett. Persze, kicsit féltem, mert a molyon alapvetően elég negatív véleményt kapott, akik meg dicsérték, azok bloggerek (ebbe mindenki gondoljon bele azt, amit akar), szóval kicsit hátránnyal indult a regény, de Isten a tanúm, hogy én nyitottan álltam az olvasáshoz. Az eleje még úgy-ahogy tetszett is, bizakodó voltam, de aztán szép lassan kezdtem unni, többször elkalandoztak a gondolataim, egy idő után pedig lusta voltam visszalapozni, így nem állítom, hogy teljes mértékben tisztában vagyok a sztorival.

Persze, a főbb vonalakra még emlékszem, de ha valaki egy hónap múlva arra kérne, hogy meséljek bármit a történetről, megvallom őszintén, nagy gondban lennék. Az írónő egyszerűen nem tudja fenntartani az érdeklődést, rengeteg felesleges szállal operál (a múltban játszódó fejezetek kétharmadát én csípőből kivágtam volna), aminek következtében egy idő után meguntam, hogy hülyének próbál nézni. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy ez a regény hogyan kaphatott bármiféle díjat is (ha csak nem A könyv, amelyet felesleges volt megírni-díjat), az meg, hogy A Manderley-ház asszonyához meg Hitchcockhoz hasonlítják, egyenes nevetséges.

Igazság szerint ez nem lesz egy hasznos kritika, mert túl sok kedvem nincs több szót elfecsérelni a regényre, csak magamat tudnám ismételni, ha hosszabban írnék róla. (Ezt az írónő úgyis megtette már előttem.) Nekem ez egy tucatkönyv, amely maximum nyári strandolvasmánynak jó, de annál többre semmi esetre sem. Egyedül arra volt csupán jó, hogy bebizonyította, hogy egy ideig tényleg hanyagolnom kell a grip-lit műfajt. (Mondjuk most bajban vagyok, mert még van nálam két hasonló könyv, ami könyvtári, de fogalmam sincs, hogy belekezdjek-e, vagy vigyem vissza őket.)

Értékelés: 10/4