Szerző: Jodi Picoult
Cím: Vezeklés (The Storyteller)
Fordító: Babits Péter
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 580

A KRITIKA APRÓBB SPOILERT TARTALMAZ!

Jodi Picoult regényeiről való elmélkedéseimet mindig hosszas bekezdésekben szoktam taglalni. Ez most sem lesz másképp: a következőkben egy részletes és igen személyes hangvételű írást olvashattok tőlem.

Sage Singer egy keresztény pékségben, a Mindennapi Kenyerünkben dolgozik pékként. A környéken ő készíti a legfinomabb süteményeket, így a Mary, az ex-apáca által alapított bolt igen népszerű a vásárlók körében. És Sage is kedveli, leginkább azért, mert éjjel kell dolgoznia, nappal pedig alhat, így senki nem látja sebhelyes arcát. Egyedül egy terápiás csoportba hajlandó elmenni, amely a halál és a gyász könnyedebb feldolgozását hivatott elősegíteni. Itt ismerkedik meg a kilencvenes éveinek közepén járó Josef Weberrel, aki egy nap különös kéréssel fordul felé: arra kéri, hogy ölje meg őt, amiért hetven évvel ezelőtt náci tisztként több száz zsidó életét oltotta ki. Sage-et - akinek nagyanyja Holokauszt-túlélő - sokkolja a hír, de később úgy dönt, feljelenti a férfit. Ám úgy tűnik, nem egyszerű bebizonyítani valaki bűnösségét, és azon is el kell gondolkodnia, hogy ő vajon nem válik-e ugyanolyanná, ha teljesíti a szokatlan kérdést.

Jodi Picoult könyveiben azt szeretem igazán, hogy mindig olyan tabutémákat jár körül, amik minden embert érdekelnek és meg is van róluk a véleményük, de nem minden esetben merik nyíltan felvállalni azt. Megvitatni is nehéz ezeket a problémákat (amikre talán nincs is jó válasz), így Picoult arra kényszeríti olvasóit, hogy próbáljanak meg két vagy több ember szemén keresztül tekinteni a világra. Ez a regény azonban sok mindenben különbözik a szerzőnő többi regényétől.

Először is: vonatkoztassunk el Picoult-tól és korábbi műveitől, megpróbálom magát a könyvet értékelni. Ha nem tudnám, hogy ki az író, egyből megadnám neki a maximális tíz pontot. A történet négy ember szemszögén keresztül elevenedik meg: Sage-én, akinek dacolnia kell az anyja halála iránt érzett mély fájdalommal, a sebhellyel az arcán és a lelkében, avval, hogy egy nős férfi szeretője, és hogy legjobb barátja - egy öregember - elárulja neki legféltettebb titkát: náci tisztként szolgált a II. világháborúban. Sage-et ez azért is érinti különösen, mivel anyai ágról zsidó - bár ő nem vallja magát annak - nagyanyja pedig Holokauszt-túlélő. A második szereplőnk Leo Stein, az Emberi Jogi és Különleges Bűnüldözési Részleg egyik dolgozója, akinek feladata, hogy kivizsgálja a beérkezett hívások tartalmát, és annak megfelelően cselekedjen. Josef csupán egyetlen fejezetben kap lehetőséget megmagyarázni tetteit, ebben a háborút megelőző időkbe megyünk vissza, arról kapunk képet, hogyan is sikerült Hitlernek meggyőznie a németeket az eszméiről. A háború szempontjából a legérdekesebb Minka története, aki a könyv egyharmadában meséli el, hogyan éltek a lengyel zsidók a háború ideje alatt és a koncentrációs táborokban. 

A szerzőnek sikerült Minka "meséjét" hitelesen előadni, vagyis annak ellenére, hogy ez így, ami le van írva, soha senkivel nem történt meg, mégis minden eleme igaz. Ezt a könyv végén Picoult ki is emeli, ennek ellenére mégis az olvasó szívébe mar egy-egy jelenet, ahogyan látja, hogyan küzdenek az emberek az életükért, hogyan próbálják meg elviselni azt a sok borzalmat, ami az alatt a hat év alatt történt velük. Számomra egyedül Josef története volt kissé vontatottabb: érdekes volt olvasni, de voltak részek, amiken minél hamarabb túl akartam lenni, de nem a leírtak miatt, szimplán más, nyitva hagyott kérdések foglalkoztattak jobban. A regény elgondolkoztatja az olvasót, hogy valóban érdemes-e erről írni, olvasni, vagy jobb lenne, ha a múlt homályába veszne az egész. Én a szereplőkkel értek egyet: muszáj beszélni a háborúról, emlékeztetve a gyermekeinket, unokáinkat és legfőképp saját magunkat arra, meddig mehet el az emberi gonoszság. Az író pedig pompás érzékkel tudta ezt bemutatni, remek karakterek és fordulatos történetvezetés mellet. 

Most pedig jöjjön a véleményem másik oldala: Jodi Picoult ennél sokkal jobb regényeket is letett már az asztalra. Nem azt mondom, hogy minden művében legyen tárgyalás (én egyébként speciel örültem volna ismét egy jogi végkifejletnek), vagy hogy modern problémákkal foglalkozzon, mert valóban kell az újítás, csak erre hívják fel a figyelmet (a fülszöveget azért sem tartom a legjobbnak, mert semmitmondó). A legfőbb problémám az volt, hogy nem sikerült megértenem Sage problémáját. A lány, aki nem vallja magát zsidónak, gondolkodás nélkül jelentést tesz a Kormánynak Josefről, mert nem bírja elviselni, hogy egy náci tisztet tartott a legjobb barátjának. Picoult viszont pont attól fantasztikus író, hogy úgy tud belebújni (és az olvasót belebújtatni) egy-egy hőse bőrébe, hogy valóban elhisszük neki a fájdalmait, együtt lélegzünk vele. És ugyanígy érzek Josef iránt is, egészen a végéig nem tudtam, milyen befejezést kívánjak neki: nem szerettem meg őt, de nem lett is volna szívem elítélni. 

A másik, ami zavart Picoult korábbi regényeihez képest, az a szereplők magánéletének apróbb problémái. Ezt mindig is szerettem az írónő műveiben, hogy nem csak egy adott ügyet vesz górcső alá, hanem a mellékszereplőknek meg kell birkózniuk saját gondjaikkal is. Itt azonban túl soknak, és ennek következtében kidolgozatlannak éreztem Sage életét: sebhelye miatt fél kimenni az emberek közé, mégis egy házas férfi szeretője, a végén pedig megismerkedik Leoval, akivel... Azt hiszem, nem is kell tovább folytatnom, mindenki kitalálhatja. Cecelia Ahern szokott ilyen típusú hősnőket alkotni, Picoult-tól ennél egy picivel összeszedettebb munkát vártam volna. Arról nem is beszélve, hogy Sage sem lett a kedvencem főszereplőm a szerzőtől. 

Összességében tehát egy nagyon jó könyvről van szó, remek fordítással, ugyanakkor Picoult-rajongóként csalódtam kicsit. Remélem, következő kötetével kárpótol mindenért.

Értékelés: 10/9