Szerző: Légrádi Gergely
Cím: Nélkülem – Nélküled
Kiadó: Jaffa Kiadó
Oldalszám: 352

Különleges történetet és különleges sorsú kötetet vehet kézbe az olvasó, ha Légrádi Gergely frissen megjelent regényét választja.

Miklós egy magasabb pozícióban dolgozó, középkorú férfi, szerető feleséggel és két csodálatos gyermekkel. Életük kívülről meseszerűnek is tűnhet, ám ők mégsem boldogok maradéktalanul: életüket kiüresedve, mókuskerékben töltve élik. Amikor kiderül, hogy a családfő súlyos Alzheimer-betegségben szenved, amelyet gyógyítani nem, csak késleltetni lehet, minden megváltozik körülöttük. Miklós minden áron próbál emlékeibe kapaszkodni, Eszternek pedig az eljövendő elmúlással kell szembe néznie – ám, hogy ez pontosan mivel jár, még ő maga sem tudja.

Az 1975-ben született Légrádi Gergely első kisregénye Titokfa címmel 2007-ben jelent meg, ezt kilenc évvel később egy novellás kötet (Szemben) követte. A most, a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent regény „első része” két évvel korábban került a könyvesboltokba: a Nélkülem című írás főként Miklós szemszögén keresztül mutatta be a férfi betegséggel való küzdelmét. A történet „folytatásában” már Eszteré a főszerep, ez a fejezet most először olvasható nyomtatott formában. A Nélkülem – Nélküled szerkezetileg nem választja élesen külön a két szálat, azok finoman simulnak egymásba, így – a szereplőkkel és a cselekménnyel most először találkozó – olvasó egy teljes értékű regényt kap, mintha csak ez lett volna a szerző eredeti szándéka. Aki pedig kedvet kapott a szerzőhöz, a fentieken túl még a 2019-ben megjelent Napfénytető című novellás kötetet is beszerezheti.

Megvallom, nekem eleinte nehezen adta magát a történet, nem volt egyszerű felvennem a szerző ritmusát, a gyors jelenetváltásokat az akkor még ismeretlen szereplőkkel. Ennek ellenére a stílus azonnal magával ragadott, ez vitt előre eleinte, no meg persze a kíváncsiság, hova is fog kifutni a sztori. A történet in medias res veszi kezdetét, vagyis Miklóssal és a családjával éppen a diagnózis felállításának kezdetén találkozunk, azt látjuk, hogyan próbálják meg feldolgozni az ismeretlent. A következő fejezetben visszaugrunk az időben pár hónapot, ahol a jövőkép ismeretében még fájdalmasabb olvasni az apró jeleket, amelyek a főszereplő Alzheimerének kialakulásához vezetnek. A harmadik nagyobb fejezet pedig a végstádiumot mutatja be – ennél a résznél már minden mondat szívszorító, különösen azok, ahol Miklós naplójának, feljegyzéseinek sorait olvashatjuk. Az Alzheimer-kórról a szakirodalomnak hála sokat olvashatunk, de Légrádi regényének egyik legnagyobb érdeme, hogy a betegséget nem száraz tényirodalomként akarja bemutatni, hanem főhőse meséli el – számomra roppant hiteles módon –, milyen is ennek a lefolyása, hogyan hat ki mindez az agyműködésére.

Persze, nem csak ezért tekinthető fontosnak a Nélkülem – Nélküled, hanem mert a betegség és annak a betegre, valamint környezetében élőkre gyakorolt hatását is úgy mutatja be, hogy közben az olvasó számos olyan gondolattal találkozik, amelyekkel a mai rohanó, technikával teli életben egyre kevésbé lehetséges. Az Alzheimer-kórtól függetlenül láthatjuk azt, milyen, amikor egy család egy meghatározott minta alapján éli az életét, amikor a családfőnek csak a hivatása számít, az, hogy minél sikeresebb legyen a munkájában, és eközben elfeledkezik az igazán fontos dolgokról. Korunk egyik legnagyobb problémája, hogy az emlékeket nem éljük át/meg, pusztán a telefonunkban tároljuk azokat, a képgalériát, a Facebook és Instagram bejegyzéseket végig pörgetve tudjuk csak felidézni, mivel is telt az elmúlt pár év. Szokták mondani, hogy a megszerzett tudást és élményt nem lehet elvenni – nos, Légrádi regénye bebizonyítja, hogy sajnos igenis előfordul, amikor mindez elveszik, ennek ellenére igenis szükséges, hogy megéljük a pillanatokat, hogy örülni tudjunk az élet legapróbb örömeinek is.

A regény második fele (jelen kötetben a VII. fejezet – ez a rész lesz új a régi olvasóknak) másfél évvel később folytatja a történetet, azt mutatja be, hogy a feleség, Eszter, hogyan tudott megküzdeni a gyásszal, férje elvesztésével. Az első részben a szerző csupán néha engedett be minket az ő fejébe, csak sejthettük, hogy milyen volt neki is szembesülnie az igazsággal és felkészülni arra, ami vár rá (amennyire fel lehet készülni egy ilyen szituációra). A regény második felében viszont már ő válik főszereplővé, Légrádi pedig roppant hitelesen mutatja be azt, hogy miközben ő maga is gyászol és igyekszik továbblépni, mennyi gonddal kell megküzdenie. Ő veszi át a családfenntartó szerepét, ám – mint az hamar kiderül – a sok évnyi kihagyás után nem könnyen tud visszatérni a munkaerő-piacra. Ezzel párhuzamosan kell anyának, nőnek és társas lénynek lennie, csakhogy egyiket sem tudja maximálisan teljesíteni. Két gyermekére nem jut elég ideje, hát még magára, és közben Miklós vélt szeretője után is nyomoznia kell. A régi barátok elfordultak tőle, az újbóli beszélgetések beindítására tett kísérlet pedig hamar kudarca fullad. Nekem különösen éppen azért tetszett ez a fejezet, mert mindenre kiterjedően mutatta be annak az életét, aki itt maradt. Egyedül a regény végével nem vagyok teljesen kibékülve, és itt nem a történet alakulására gondolok, hanem arra, hogy Attila személyének behozatalával a szerző gyakorlatilag az olvasó szájába kívánja rágni az előző 300 oldal mondanivalóját. Ezek az epizódok sajnos kevésbé voltak életszerűek, a párbeszédek gyakorlatilag elvesztették funkciójukat, mintha Légrádi csak azért szólaltatta volna meg őket, hogy ne legyen annyira direkt, hogy egy önsegítő-önfejlesztő monológot akar elmondani.

Mindez persze nem sokat von le a történet értékéből, ettől függetlenül bátran ajánlom mindenkinek, aki szeret hús-vér emberekről és a mai valóságról olvasni, aki szereti a realista drámákat. Még azt is megkockáztatom, hogy idővel az is könnyen megeshet, hogy a filmvásznon is viszont láthatjuk Miklóst, Esztert és barátaikat.

Értékelés: 10/9