J. Sterling első regénye az Ulpius New Adult széria keretén belül látott napvilágot. Mivel ez az első írás a blogon erről a műfajról, szeretnék róla pár szót ejteni. Van ugyebár a YA (Young Adult), vagyis fiatal felnőtt megjelölés, ami nagyjából a 17-25 éves korosztály számára íródott történeteket tartalmaz. Ennek továbbfejlesztése a New Adult, vagyis szabatos fordításban „új felnőtt”, ami főleg a huszonéveseket célozza meg. Ennek megfelelően a szereplők és a szituációk is ennek az életkornak az igényeihez igazodnak, vagyis olyan problémák kerülnek a középpontba, amellyel egy mai huszonéves a hétköznapi élet során bármikor találkozhat.

A hibátlan játék is két fiatal egyetemista életéhez kapcsolódik: Cassie Andrews és Jack Carter együtt kezdi meg tanulmányait a főiskolai előkészítőn. Amikor Cassie megismeri az emelkedő csillagú baseballreménységet, Jacket, határozott szándéka, hogy nagy ívben elkerüli ezt a beképzelt fölényes alakot. Ám Jack egészen másképp képzeli: randizni akar a lánnyal. Mindketten sérült lelkűek, tele bizalmatlansággal, félnek kitárulkozni a másik (és önmaguk) előtt, és így vágnak bele ebbe az érzelmi utazásba, amely a szerelemről és a megbocsátásról szól. De a hosszú út végén talán meg lehet ragasztgatni az összetört szíveket. Mert az élet néha durva és kegyetlen, mielőtt gyönyörűvé válna…

Habár alapvetően a női olvasókat célozzák meg ezek a regények, úgy gondoltam, adok egy esélyt én is a műfajnak (könyvesblogger lévén kicsit kötelességemnek is érzem, hogy minden irányba nyissak). Választásom Sterling trilógiájának első részére esett, az eddig megjelent regények közül ez keltette fel leginkább az érdeklődésemet.

Maga a stílus roppant olvasmányos, így alig másfél nap alatt sikerült is elolvasnom a regényt. Sterling valós helyzeteket teremt, életszerű párbeszédekkel. Jól esett olyan karakterekről olvasni, akik nem tökéletesek (leszámítva a kinézetüket): Jacknek meg van az a bunkó stílusa, ami az egyetemista sportolókat szokta jellemezni (nem sértés, tapasztalat, de tisztelet a kivételnek), de Cassie-t sem kellett félteni, éles nyelvével bizony oda-odavágott a fiúnak. A történetet egyébként felváltva meséli a két főszereplő (azt hiszem, ez is egyik jellemzője lehetne a NA-könyveknek), eleinte sikerült is jól elkülöníteni a karakterek stílusát, de a regény végére úgy éreztem, hogy ha nem tudnám, ki az elbeszélő, nem tudnám megmondani pusztán a beszédmód alapján. A másik nagy szívfájdalmam a karakterek gyors pálfordulása volt: a történetben bekövetkező egy hónapos szünet után hőseink úgy tértek vissza, mintha addig nem is róluk olvastunk volna. Hozzá egyébként – értelemszerűen – Jack állt közelebb, vele is jobban tudtam azonosulni, és annak is örültem, hogy általa jobban megismerhettem a baseball szabályait és az amerikaiak játék iránti szenvedélyt.

A történet végtelenül egyszerű, mondhatnám hétköznapi, ha nem lenne benne néha egy-egy elcsépelt fordulat, amitől kliséssé válik az egész. Jobb lett volna, ha inkább egy szimpla egymásra találás sztoriját írja meg, amelyben fontos szerephez jut a bizalom (mert tulajdonképpen erre ment ki az egész), és nem tűzdeli tele intrikákkal. (Bár, lehet, a női olvasóknak ez jön be.) Ami viszont tetszett, és ezt ki is akarom emelni, a szereplők múltjának remek kidolgozása. Mindketten sérült lélekkel érkeznek a főiskolára, és végre egy alaposan átgondolt és felépített okot adott a szerző a viselkedésükre. Ezt az egyet tényleg nem éreztem túlzásnak, itt minden a helyén volt.

Összességében jól esett olvasni ezt az egyszerű történetet, így közel a vizsgaidőszakhoz, a folytatást is biztos a kezembe veszem, no meg, más NA-regények is felkeltették az érdeklődésemet. Csak olvasás előtt tudatosítani kell magunkban, hogy mit is várunk a regénytől, és akkor nem fogunk csalódni.

J. Sterling: The Perfect Game – A hibátlan játék, ford. Balogh Dániel, Ulpius-ház Kiadó, 2013, 312 oldal, 3499 Ft