Krimit sokan szeretünk olvasni, ki a gyengédebb, érzelmekkel dúsított fajtára bukik, és vannak, akik azt szeretik, ha a nyomozás tele van akciójelenetekkel. Az Ulpius-ház Kiadó decemberben három olyan regényt is megjelentett a műfajon belül, amely széles olvasóréteget tudhat magáénak.

Az első, a töretlen népszerűségű Agatha Raisin-sorozat tizenegyedik tagja, A sziszifuszi szerelem alcímet viselő. Az előző kötet egy régóta várt, ám mégis váratlan fordulattal állt elő: Agatha és James végre egymásra talált. Ám az idősödő hölgy számára nincs holtomiglan-holtodiglan. Friss házasként máris rá kell döbbennie, hogy a szerelem bizony nem fenékig tejfel. Ő és James hamarosan különköltöznek, miközben mindketten a másikat vádolják hűtlenséggel. Aztán egy kocsmai összezördülést követően a férfi nyomtalanul eltűnik, csupán egy vérfolt marad utána. Természetesen Agatha lesz a fő gyanúsított, aki elhatározza, hogy tisztázza a nevét, és a férje keresésére indul, csakhogy már a nyomozás kezdetén egy meggyilkolt szeretőre bukkan…
Talán elsőre furcsa lehet ez a kijelentés, de szerintem a sorozat pont nem a krimi miatt vált olyan közkedveltté. A keményebb fajtához szokott olvasónak ezek túl lightos esetek, hiába történik benne gyilkosság, inkább afféle logikai sztorit kapunk. Így például ennél a résznél én gyengébbnek éreztem a nyomozós szálat, mint a korábbi kötetekben, igaz, el kell ismerni, hogy ez mindig is ingadozó volt.
Agatha Raisin népszerűsége sokkal inkább a szereplők miatt ért el akkora sikereket, mint amit - hazánkhoz hasonlóan - sok más országban is tapasztalhatunk.  Mindegyikük végtelenül humoros, igazi angol kisvárosi polgár, akiket időnként az időjárás és a pletykálkodás izgat legjobban. No meg itt van az ötvenes éveiben járó Agatha, a szerelmi téren két lábon járó szerencsétlenség, aki sorozatos kudarcai ellenére újból és újból talpra áll. Most azonban nem csak tiszavirág életű házassága miatt kell aggódnia, hanem a falu lakóinak megrovó tekintete miatt is főhet a feje, mikor James eltűnik. Talán éppen azért, mert sokkal személyesebb az ügy, amit meg kell oldania önjelölt nyomozónknak, megismerjük Agatha egy újabb arcát. Sokkal emberibbé vált ezáltal a karakter, esendőbbé és ezáltal szerethetőbbé (bár szerintem aki idáig eljutott az olvasásban, kellőképpen bírta az öreglányt) is. Ebből a tekintetből ez volt a sorozat legjobb darabja, megfelelően kompenzálta a kissé lagymatag krimiszálat. Arról nem is beszélve, hogy most egy viszonylag vaskosabb kötetet kaptunk.
A befejezés ismét hagy kérdéseket az olvasóban, így remélem, hamarosan kézbe vehetem a folytatást, amely az Áradás napja címet viseli.
M. C. Beaton: Agatha Raisin és a sziszifuszi szerelem, ford. Borbély Judit Bernadett, Ulpus-ház Kiadó, 2013, 334 oldal, 3499 Ft

Steve Berry új könyvére a megszokottnál kicsit többet kellett várni, így a történelmi vonatkozású thriller és krimi rajongóinak valóban igazi ajándék ez a könyv Karácsonyra. A Cotton Malone-sorozat hetedik része, a Jefferson-kód több tekintetből is különbözik az előző kötetektől, ugyanis ez az első olyan regény, amelynek teljes egészében amerikai vonatkozása van, és a XIX-XX. század egyik nagy rejtélyét igyekszik megfejteni.
Az Egyesült Államok négy elnökét is meggyilkolták – 1865-ben, 1881-ben, 1901-ben és 1963-ban. A merényleteknek látszólag semmi közük egymáshoz. De mi van, ha mindegyik elnököt ugyanazért ölték meg: az alkotmányban szereplő különös záradék miatt? Erre a kérdésre keresi a választ Cotton Malone, az amerikai Igazságügyi Minisztérium titkosszolgálatának volt ügynöke. Amikor merényletet kísérelnek meg Danny Daniels amerikai elnök ellen, Malone az élete kockáztatásával akadályozza meg. Ekkor azonban még nagyobb veszélybe kerül. A Közösséggel, az amerikai függetlenségi háború idején alapított titkos kalózszervezettel kell felvennie a harcot. Eddigi legveszélyesebb küldetésük során Malone és Cassiopeia Vitt szárazföldön és tengeren száguldva próbál megfejteni egy Thomas Jeffersontól származó kódot, kibogozni egy Andrew Jackson által fölállított titkot, és előásni egy több évszázados dokumentumot, amelyet az Alapító Atyák maguk írtak, s amely – az alkotmányban lévő záradék miatt – fékezhetetlenné teszi a Közösséget.
Steve Berry ezúttal inkább kalandregényt, semmint történelmi thrillert írt. Sokkal inkább hasonlított a történet az Indiana Jones-, illetve a Titkok Könyvtára-filmekhez, mint a korábbi művek. Persze a szerző könyveire jellemző fordulatok és történelmi utalások maradtak, csak kevesebbet kaptunk belőlük arányaiban, mint az első hat részben.
Érdekes figura Danny Daniels, az aktuális elnök. Mindig élvezet számomra napjainkban játszódó regényekben olyan szereplőről olvasni, aki a történelem része, mégis mindenki tudja, hogy nem létezik. Hasonlóan Freihez, szerintem Berry sem merte megkockáztatni, hogy nyíltan megnevezze a jelenlegi államfőt, ezért találta ki - pontosabban gyúrta egybe az amerikai filmek elnöktípusaiból - Dannyt. A látszólag tökéletes házasságban élő férfiről is kiderül idővel, hogy ember, és egy súlyos titok húzódik meg a háttérben.
Ahogyan a korábbi elnökökről szóló történetek, úgy a helyszínek és a főbb események is mind valóságosak. Kezdve a kötet elején lévő merénylettel, a Fehér Házon és az Ovális Irodán át egészen a Mahone-öbölig - egytől egyig megtaláljuk őket történelemkönyvekben és térképeken. Egyedül a Közösség fikció, illetve a rosszfiú szerepében tetszelgő Quentin Hale, a modern tengeri kalóz. (Érdemes egyébként átolvasni az Utószót, amiből sok érdekességet megtudhatunk a regénybeli eseményekről.) 
Maga a történet hozza a színvonalat, egymást érik az események, egyedül a fentebb említett kalandok kontra történelmi nyomozás versenyt tudom negatívumként felhozni. Kíváncsian várom a sorozat folytatását (The King's Deception), illetve a különálló Kolumbusz-affért, ami hamarosan magyarul is megjelenik (már előrendelhető a kiadó honlapján). Remélhetőleg, ha a kiadó utoléri a Malone-sorozatot (amire egy-másfél év az esély), a The Romanov Prophecy, a szerző egyik korábbi, önálló regénye is megjelenik végül, hogy teljes legyen a gyűjtemény. Meg abban is bízhatunk, hogy az idén ősszel hazánkban pihenő Berrynek felkeltette az érdeklődését a magyar történelem egy szelete, és a következő regényei valamelyikében feltűnünk mi is.
Steve Berry: A Jefferson-kód, ford. Lantos István, Ulpius-ház Kiadó, 2013, 602 oldal, 3999 Ft

És végül, de nem utolsó sorban kedvenc magyar krimiszerzőnk, Réti László is újabb regénnyel jelentkezett még Karácsony előtt. Róla azt érdemes tudni, hogy korábban rendőrkapitányként tevékenykedett, majd miután összeszedett elég tapasztalatot regényírónak állt. Megijedni nem kell, mert ő nem az a fajta ember, aki csupán papírra vet néhány szót, és ráfogja, hogy na ez könyv, tényleg tud írni, de még hogy! Utolsó információ róla, hogy minden könyvével új vizekre evez, sosem alkot kétszer ugyanabban a műfajban (pontosabban a krimi és a thriller alágazataiban) és soha nem írt folytatást. Eddig.
Cameron Larkin, a sokak által legjobbnak titulált Kaméleon című regényben megismert cinikus őrmester ugyanis visszatér: a rövid montanai kitérő után hazaköltözik San Diegóba, hogy lankadatlanul üldözze a bűnt, változatlanul pikírt megjegyzéseket tegyen, és ízléstelen nyakkendőket hordjon. Volt főnöke azonban másképp tervezi a visszatérést. A gyilkossági nyomozó egy isten háta mögötti kisvárosban találja magát, ahol a legsúlyosabb bűntett a tyúklopás. Larkinnak ebben az ingerszegény környezetben rövid idő is elegendő, hogy belássa: bármire hajlandó, csak elhagyhassa azt a porfészket. Ehhez azonban magával az Ördöggel kell megalkudnia. Larkinnak a benne szunnyadó színészi képességeket kell bevetnie, ha meg akar felelni a feladatnak – mert csak ily módon kerülhet vissza a nagyvárosi rendőrség gyilkossági csoportjába. Az alku nem játék – az ügy bonyolódik. Egyszerre kell megértenie a melegek, a zenészek és a vakok világát, miközben a nyakára ültetnek egy rendőrnőt, aki minden alkalmat megragad, hogy alaposan kiossza a nagyszájú őrmestert.
Számomra Réti hozzáállása a regényíráshoz szimpatikus: több interjúban is hangsúlyozta, hogy mivel nem szereti, ha egy szerzőt a harmadik könyve után ki lehet ismerni, igyekszik mindig újat mutatni a regényeiben. Az általam eddig elolvasott négy kötetben ez sikerült is, és ebből a szempontból A hasonmás sem okozott problémát. Továbbá az is tetszik benne, hogy minden története különálló kaland, más-más hősökkel, így az olvasó nincs kötve egyik regényhez sem. Ugyanakkor mégis megörültem a hírnek, mikor kiderült, hogy a Kaméleonnak készül a folytatása, mivel számomra ez a legkedvesebb könyve a szerzőnek. Vártam már, hogy újból olvashassam Larkin őrmester újabb kalandjait, no meg a Réti-féle humor is hiányzott már.
Cameron Larkin ebben a kötetben is hozza megszokott formáját: végtelenül cinikus, humora inkább az olvasónak jön be, semmint szereplőtársainak, önmagával és persze az egész világ szembeni kritikussága nem ismer határokat (na jó, saját magával szemben igen). Aki olvasta a korábbi kötetet, az már a fülszövegből, külön figyelmeztetés nélkül is rájött, hogy őrmesterünk nem fog csak úgy beletörődni a szakmai életében bekövetkezett "apróbb" változásba. Lehetetlenebbnél lehetetlenebb kalandokba keveredik, meleg tubásnak álcázza magát, majd ügyesen megoldja az esetet.
A történet tehát végig pörög ezerrel, akik olvasták a Kaméleont, azok nem fognak csalódni. Amiben viszont igen, a könyv humora, de abban is kellemesen, ugyanis számomra ez volt az eddigi legviccesebb Réti-könyv. Félreértés ne essék, nem paródiáról van szó, és nem is a rossz megírás miatt tartom annyira mulatságosnak, pont ellenkezőleg: a dialógusok annyira életszerűek, hogy az ember óhatatlanul ráismer saját magára vagy a körülette élőkre, és amikor ráérez a szereplők ízére, azonosul velük, hangosan kezd nevetni egy-egy jó helyen lévő poénon.
A következő regényt jövő év márciusára ígérik, egy korábbi kötetének új kiadása lesz, Vér a véremből címmel.
Réti László: A hasonmás, Ulpius-ház Kiadó, 2013, 466 oldal, 3999 Ft

A cikk egy részét Dorkaa írta!