Szerző: Arnaldur Indriðason
Cím: A mélység titka (Myrkrið veit)
Fordító: Kiskádár Tamás
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 296

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Feltehetőleg Arnaldur Indriðason magyar olvasóinak egyik szeme sírt, a másik nevetett, amikor az Animus Kiadónak köszönhetően új kötete jelent meg hazánkban az izlandi szerzőnek. A sírásra az adhatott okot, hogy nem Erlendur felügyelő tért vissza, hanem egy új sorozat nyitókötetét kaptuk, amelyben megismerhetjük Konrádot, a nyugállományba vonult rendőrt. Az öröm pedig még nagyobb lesz, ha el is olvassuk a regényt, amely az utóbbi évek egyik legjobb skandináv krimije.

A Langjökull gleccseren német turisták csoportja felfedez véletlenül felfedez egy holttestet. A természetes hibernációnak köszönhetően a test teljesen ép maradt, így a rendőrség szinte azonnal be tudja azonosítani a férfit: Sigurvinnak harminc évvel ezelőtt lett gyilkosság áldozata, habár a holttestre nem találtak rá. Az eset további érdekessége, hogy bár az akkori nyomozás legfőbb gyanúsítottja a férfi egykori üzlettársa, Hjaltalín volt, aki egy tanúvallomás során halálosan meg is fenyegette a leendő áldozatot, de megfelelő bizonyítékok hiányában nem tartóztathatták le. Hjaltalín – immár súlyos rákbetegként – ismét célkeresztbe kerül, de a férfi továbbra is állítja, hogy teljesen ártatlan. Az ügy egyik nyomozója Konrád volt, aki mostanra már nyugodt nyugdíjas éveit szeretné élni, ám amikor feltűnik a színen egy nő, aki azt állítja, hogy öccsének évekkel ezelőtt azért kellett meghalnia, mert eszébe jutott egy emlék arról az éjszakáról, amikor Sigurvint meggyilkolták.

Arnaldur Indriðason Reykjavíkban született 1961. január 28-án. Húsz évesen újságíróként dolgozott, később szabadúszó íróként kereste a kenyerét, 1986-tól 2001-ig pedig filmkritikus volt. Nagy hatással volt rá Hitchcock, ahogy egyébként a filmek úgy általában. Ezekből tanulta meg, hogy miként kell elmesélni egy történetet – vagy miként nem –, ahogy a karakterformálást is a mozifilmek segítségével sajátította el. Viszonylag későn, 35 évesen szerzett egyetemi diplomát az Izlandi Egyetem történelem szakán, és rá egy évre kiadta első regényét is. Írói munkásságát 1997-ben kezdte, eddig több mint 25 regényt írt, leghíresebb sorozatának főhőse Erlendur felügyelő, aki eddig 14 kötetben nyomozott gyilkosságok után. (Az „eredeti” sorozat 11 részből áll, ehhez jött hozzá az „fiatal” Erlendur nyomozásait elmesélő „trilógia”. Magyarul mintegy 9 történet olvasható: nyolc az első, egy pedig a második sorozatból.) Indriðason óriási sikert aratott a krimijeivel: korábban alig született izlandi krimi, és az a kevés is nagyon gyorsan feledésbe merült. Ebben hozott nagy változást a szerző: 2004-ben a reykjavíki közkönyvtár tíz leggyakrabban kölcsönzött könyve közül hét valamelyik Indriðason-regény volt. A nemzetközi siker sem váratott magára: a kötetek eddig több mint 25 országban és 40 nyelven jelentek meg, többek között magyarul is. 2002-ben és 2003-ban elnyerte a skandináv krimiknek járó Üvegkulcs-díjat (arra, hogy két egymást követő évben is ugyanaz a szerző kapja, addig nem volt példa), 2005-ben a Kihantolt bűnökért megkapta a Brit Krimiírók Szövetségétől az Aranytőr-díjat, valamint ugyabban az évben Martin Beck-díjat kapott, 2009-ben pedig Barry-díjjal tüntették ki.

Arnaldur Indriðason (Fotó: Johann Pall Valdimarsson)

Indriðason egy teljesen más arcát mutatja meg új sorozatának első kötetében, mint amit eddig megismertünk, noha a regényen érződik az izlandi szerző keze munkája. Hangulatában jóval közelebb áll Ragnar Jónasson könyveihez, vagyis a történetet mindvégig átlengi egy depresszív atmoszféra, amely jóval sötétebb bármelyik más skandináv népénél. A rendőrségnek, de legfőképpen a nyugdíjba vonult Konrádnak döglött akta módjára egy három évtizedes gyilkosságra kell fényt derítenie, amely elsőre talán lehetetlen feladatnak tűnik, de a tapasztalt krimiolvasók már tudják, hogy nincs olyan léc, amit ne lehetne megugrani. A szerző fokozatosan adagolja az információkat, ennek következtében a cselekmény egy percre sem válik unalmassá vagy vontatottá, de nem is lesz olyan érzésünk, mintha expresszvonatként hasítanánk végig a történéseken. Az érintettek nem szívesen emlékeznek vissza az életüket tragikusan megváltoztató eseményekre, de a titkok végül napvilágra kerülnek, Konrád előtt pedig feltárul egy olyan viszonyrendszer, amelyre sem akkoriban, sem most nem gyanakodott volna senki.

Ami viszont a bűnténynél és a nyomozásnál is érdekfeszítőbb, az maga Konrád. Indriðason bravúros módon mutatja be őt az olvasónak: visszaemlékezések, beszélgetések alapján ismerjük meg őt, és még a regény utolsó oldala is tud meglepetéssel szolgálni. Habár megszoktuk, hogy az északi nyomozók többsége életunt, alkoholista, kábítószerfüggő, kiégett vagy éppen egy személyes tragédia áldozatai – vagy ezek szabadon variálható kombinációja –, jelen főhős ezen a téren is kilóg a sorból. Amiben viszont nem különbözik, hogy a szerző egy végtelenül emberi alakként ábrázolja, aki a múltban súlyos hibákat követett el, olyanokat, amelyek az ellenszenvet is kiválthatják az olvasóból. Leginkább az apja bűneiért kell felelnie – ez mind a mai napig árnyékként kísérti őt –, ahogyan azt is láthatjuk, hogy mennyire számít a megfelelő szocializáció. Saját értékítélettel és bírálattal rendelkezik, a regénybéli utolsó döntése is erősen megkérdőjelezhető.

Indriðason remekül ért ahhoz, hogyan kell tömören, de mégis lényegre törően fogalmazni: a regény maga közel 300 oldal, de minden megvan benne, amire egy olvasó csak vágyhat. Többnyire melankolikus hangulatú történetet kapunk, amelyben a remény sugara szinte egy percre sem tűnik fel, de éppen ettől lesz egyszerre gyönyörű és fájdalmas az egész. A szerző nem egyszerű társadalomkritikát fogalmaz meg, problémafelvetésével az emberiség egészéhez szól – így válik egy krimi remek lélektani írássá, amely olyan mélyen férkőzik a bőrünk alá, hogy napokkal később sem tudunk szabadulni tőle.

Értékelés: 10/10

Kíváncsi lettél a regényre? Rendeld meg a könyvet közvetlenül a kiadótól, ezzel is támogatva őket!