Egyszer úgyis meg kell halni
Szerző: Leena Lehtolainen
Cím: Egyszer úgyis meg kell halni (Tappava säde)
Fordító: G. Bogár Edit
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 272
SPOILERMENTES ÍRÁS!
Leena Lehtolainen neve ismerősen csenghet a skandináv krimik kedvelőinek, hiszen pontosan két évvel ezelőtt jelent meg magyarul Az első gyilkosságom című regénye, amely egyben a legnépszerűbb finn krimi-sorozat nyitókötete is. A szerző az akkori, 2012-es Könyvfesztivál egyik vendége is volt, a vele folytatott beszélgetésen sok érdekességet megtudhattunk írói munkásságáról és hazája olvasási szokásairól. Idén újabb kötettel gazdagodott az életmű, ezúttal azonban nem Mario Kallio - a sorozat nyomozója - a főhős, de ő is feltűnik a regény lapjain.
A harmincas évei közepén járó Säde egyedülálló, magányos nő, akinek legfőbb társaságát egyszemű macskája jelenti. Az Oltalmaz-lakban, ahol dolgozik, azokat a nőket és gyerekeket várják, akik az otthoni bántalmazások elől keresnek menedéket. Az intézmény szabályai szerint ők csak védelmet és biztonságot nyújtanak, a feljelentéseket vagy a válást nem erőltetik. Mikor azonban az egyik rendszeres látogatójukat férje halálra veri, Säde úgy véli, nem hagyhatják magukra az áldozatokat. Minden igyekezetével azon van, hogy a további nőket meggyőzze arról, hogy merjenek hivatalos úton fellépni, ám minden hiábavaló: az áldozatok félnek és szeretnek, ezért nem tesznek semmit. Aztán egy nap az egyik férjet halálos baleset éri, idővel pedig újabb és újabb áldozatok kerülnek ki a bántalmazók közül.
Leena Lehtolainent Finnország első számú írói között tartják számon. Kétszer nyerte el a legjobb finn kriminek járó díjat, valamint nyertese az Üvegkulcs Díjnak is, amit évente ítélnek oda az északi országok legjobb krimiírójának. Legismertebb sorozata a Maria Kallio nyomozását elmesélő széria, aminek eddig tizenegy kötete jelent meg. Emellett még közel egy tucat regényt írt az utóbbi húsz évben, mindegyik a finn sikerlisták élére került. Az Egyszer úgyis meg kell halni 1999-ben jelent meg, amely annak ellenére, hogy önálló regény - tehát nem egy sorozat része -, régi ismerősöket köszönthetünk benne.
Habár a magyar kiadó krimiként kategorizálta a regényt, nem a hagyományos értelemben vett krimiről van itt szó. Igen, megkapjuk a gyilkosságokat, van nyomozás is, de ez annyira elhanyagolható a történet üzenetéhez, mondanivalójához képest, hogy inkább csak afféle keretként szolgál a főcselekményhez. Ugyanis jó skandináv irodalomhoz méltóan nagyon fontos társadalmi problémát feszeget a regény, mégpedig a családon belüli erőszak témakörét. Hihetetlenül pontos képet fest le az áldozatokról és a bántalmazókról egyaránt. Öt-hat család életét megismerhetjük a kötet lapjain, de nincs két ugyanolyan eset. Az áldozatok között találunk a munkájában sikeres nőt, nyugdíjas öregasszonyt, kábítószer-függő prostituáltat vagy éppen háztartásbeli családanyát. Ezzel pedig tökéletesen ellentmond annak a tévhitnek, hogy csak egy bizonyos réteg szenved az ütlegeséktől, a lelki terrortól. Kívülállóként könnyű azt mondani, hogy már az első pofon után el kellett volna hagyni a férjeket, feljelentést kellene tenni ellenük, de a szerző ezt is remek érzékkel cáfolja meg. Mindegyik bántalmazottat megértjük, hogy visszatér a családhoz, megpróbálva még egy esélyt adni a kapcsolatnak, bízva abban, hogy a jövőben minden más lesz. De persze nem lesz, mert a férjek továbbra is féltékenykednek, isznak, a gyermekek lelkileg terrorizálják a szülőket (mert erre is kapunk példát). Sőt, a történetben a verések időpontja sem ad hoc jellegű, Lehtolainen azt is leírja, hogy mely alkalmak azok, amikor megnő a családon belüli erőszak elkövetéseinek a száma (karácsony vagy éppen ha a finn válogatott vereséget szenved).
Emellett azonban egyéb morális kérdéseket is feszeget a szerző a könyvében. A gyilkos személyére elég hamar rájövünk (konkrétan a második fejezet végén), és többször belelátunk a gondolataiba. Tökéletes ellenpontként szolgál a történetben Kalle, akiről eleinte csak annyit tudunk, hogy négy évet ült gyilkosságért. Säde és az olvasó is egyaránt azonnal elítéli őt, anélkül, hogy tudnánk, miért tette, ugyanakkor a történetbeli gyilkost hajlamosak vagyunk felmenteni, mivel a "jó oldalon" áll, azokat öli meg, akik egyébként megérdemelnék. De vajon valóban felmenti-e őt az, hogy a rossz fiúkat tette el láb alól, akik nélkül a társadalom jobbá válik, vagy ettől függetlenül a gyilkosság az gyilkosság? A kérdést nehezíti, hogy a halálesetek valóban balesetek, amikről a gyilkos nem minden esetben tehet, hiszen ő csak a körülményeket teremti meg, a halál bekövetkezte már az áldozatok viselkedésén múlik.
Annak ellenére, hogy milyen komoly témát boncolgat a regény, mégis könnyed olvasmány. Az olvasó csak úgy falja a sorokat, mert kíváncsi arra, mi lesz a későbbiekben, a kötet második felében pedig együtt izgulhatunk a gyilkossal, hogy vajon mikor bukik le, hogyan keveredik ki a csávából, amibe saját magát keverte bele. A regény befejezése abszolút eredeti, habár a végső fordulat sejthető volt, hiszen többször utalt rá a szerző, hogy főhősével kapcsolatban nincs minden rendben egészségügyileg. Ennek ellenére mégis megdöbbentő és elgondolkodtató a lezárás, állítom, hogy hasonlót még nem olvastam a műfajon belül.
A kötet kapcsán még egy kérdés felmerülhet az olvasóban, ez pedig Maria Kallio személye. Az első gyilkosságom című regény nyomozója immáron főfelügyelőként tér vissza, de abszolút mellékszereplője a történetnek. Így az ő jelenléte nem érinti a róla sorozatot, ez a kötet nem is tagja a szériának. Ugyanakkor valamennyire mégis spoileres a szerepeltetése: a regény eredeti megjelenésekor, 1999-ben már hat regény megjelent Maria Kallio főszereplésével és idővel nem csak a munkájában léptették elő, hanem családot is alapított: boldog házasságban él, egy két éves gyermek boldog anyukája. Az első fejezetben utalást is kapunk rá, hogy Säde és Maria már korábbról ismerték egymást, kíváncsi vagyok, hogy valójában megjelent-e az Oltazmak-lak a korábbi regényekben, vagy csak egy jó írói fogásnak lehettünk szemtanúi. Egyébként nagyon jó ötletnek tartom, hogy bár teljesen más a két kötet mondanivalója, mégis egységessé teszi a regényeit ezzel a lépéssel.
Végezetül: a regény magyar címe zseniális. Ennél jobbat nehezen lehetett volna kitalálni (bár Az első gyilkosságom cím itt is helytálló lett volna), az eredeti jelentése (Halálos sugár) csak a finneknek igazán érthető, arról nem is beszélve, hogy a történet több pontjánál is lelövi a poént.
Régen olvastam már olyan regényt, ami ennyire magával ragadott volna, ha kéznél lenne, azonnal nekikezdenék a következő Lehtolainen-könyvnek. Bízom benne, hogy ez a történet sok olvasóhoz eljut és nem csak a mondanivalója miatt. Szeretném, ha jövő ilyenkorra a szerző következő regényéről írhatnék kritikát, úgyhogy biztatok mindenkit: vegyétek és olvassátok!
Értékelés: 10/10
A szerző korábbi könyvei:
Kapcsolódó cikkek:
