Szerző: James Lear
Cím: A hátsó bejárat (The Back Passage)
Fordító: Farkas Melinda
Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Oldalszám: 264

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Abszolút nem vitatható, hogy az Ulpius-ház Könyvkiadó vezetőségéből nem hiányzik a bátorság. Két évvel ezelőtt A szürke ötven árnyalátával, majd Szepesi Nikolett botránykönyveivel osztották meg az országot (és idén még jön a Kelemen Anna szexkalandjait tartalmazó kötet), nyáron pedig egy olyan regényt adtak ki, amely ha nem is kavart akkora botrányt, mindenképpen veszélyes próbálkozás volt.

1925-ben járunk. Az amerikai származású Edward Mitchell egy kellemes vidéki hétvégét akar eltölteni egy angliai tengerparti faluban, ám a pihenést egy szörnyű gyilkosság zavarja meg. A helyzetet jóformán bonyolítja - habár főhősünknek pont előnyére válik - hogy az angol kúria minden tagja - legyen az úr, vagy szolga - homoszexuális, de legalábbis mindkét oldalon játszik. Így hát míg Edward megpróbál fényt deríteni a gyilkos kilétére és az okokra, nem egyszer a testi adottságait és szexuális tapasztalatait kell bevetnie, hogy előre jusson.

James Lear trilógiája a szó szoros értelmében vett pornóregény. Maguk a szituációk, az aktusok felvezetése tökéletesen beleillenek a felnőttfilmek kategóriájába, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Tekintsük most el attól, hogy itt mindkét fél férfi, mert nem is ezen van a hangsúly, hanem sokkal inkább a realitás teljes hiányán, ami ugyancsak a pornófilmek sajátosságai. A szereplők bárhol bármikor képesek szexelni, még egy székhez kötözve is, miközben megpróbálják őket megölni, de ugyanilyen életszerűtlen körülbelül az összes többi jelenet is. Habár hozzá kell tenni, hogy a kiadó most nem árult zsákbamacskát: a fülszövegben pontosan felhívja a figyelmünket arra, hogy milyen élményben lesz részünk, ezt senki nem róhatja fel nekik. És ahogyan pornófilmet sem a magas színészi játék vagy a mélyen szántó gondolatokat tartalmazó, jól megírt dialógusok miatt nézi az ember, úgy ezt a regényt sem a szépirodalomra vágyók veszik kézbe. 

De elkanyarodva ettől a témától - más bloggerek bőven kifejtették már róla a véleményüket -, ha ezektől a jelenetektől megfosztjuk a regényt, egy közepes krimit kapunk, ami tekintve, hogy csak másodlagos a történetben, egész jónak mondható. Habár a kötet első felében szinte minden fejezetben egy 5-6 oldalas aktusnak lehetünk tanúi (én ezeket egy idő után már átlapoztam, annyira hidegen hagytak) és a sztori is nagyon lassan halad előre, a végére szerencsére megfordul ez az arány, és bár továbbra is minden a farkak és az adoniszi testek körül forog, azért nagyobb hangsúlyt fektetnek a nyomozásra. Amibe egyébként jócskán belekavarodik az ember a végére, hiszen alig lehet követni, hogy ki kivel van (hiszen mindenki férfi és mindenki titkolja a másságát), de a nagy lelepleződésnél nagyjából összeáll a kép. 

A stílus maga körülbelül egy ifjúsági regényével vetekszik - és ez nem vicc! Persze, a tinédzserek nem ilyen témákról olvasnak (bár ki tudja), de a szerző írásmódja engem a gyerekeknek szánt krimikére emlékeztetett. Természetesen a főhős falja a krimiket, Doyle és Christie a két nagy kedvenc, nagyjából az ő munkásságukra alapozza az egész nyomozását, számomra ez a tipikus ifjúsági kategória. A karakterek önmagukban sablonfigurák, személyiségük nincs (ellenben mindenki hatalmas dákóval és formás seggel rendelkezik), de a legvégére talán mondhatjuk azt, hogy Edwardot egy kicsit megsajnáljuk.

Összességében tehát ez egy közepes könyv a szememben: kriminek nem elég jó, ahogyan a szereplők sem viszik el a hátukon a történetet, ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy ez a regény nem az én igényeimnek íródott, teljesen más a célközönsége. A maga nemében - bár életemben nem olvastam még ehhez fogható regényt - viszont úgy gondolom, hogy eléri a célját. 

Értékelés: 10/7