Szerző: Zsolt Ágnes
Cím: Éva lányom
Kiadó: XXI. Század Kiadó
Oldalszám: 192

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Zsolt Ágnes regényével már a tavalyi megjelenéskor is szemeztem, de csak most sikerült odáig eljutnom, hogy beszerezzem a könyvet. Ismerem Anne Frank történetét, de - szégyen, nem szégyen - eddig még nem olvastam az ő naplóját, így összehasonlítási a két művet nem tudom. De ilyen valós tartalmú írásoknál talán felesleges is az azonosságok keresése, hiszen tulajdonképpen mindegyik mű a II. világháború borzalmait mutatja be, és nem kifejezetten abból a célból, hogy az utókor számot kapjon róla. 

Heyman Évát, a tizenhárom éves zsidó lányt 1944-ben, az ország megszállásakor szakították ki nagyváradi otthonából, hogy családjával együtt elvigyék őt a gettóba, később pedig Auschwitzba. Éva 1944. február 13. és május 30. között naplót vezetett, amely segítségével pontos képet kapunk, miként éli meg egy éppen csak a tinédzserkor küszöbén álló lány a háború borzalmait. A lány, bár erről már nem a naplóból, hanem az édesanya, Zsolt Ágnes előszavából értesülünk, október 17-én életét vesztette. 

Maga a kötet valóban egy napló, így az az olvasó, aki regényes történetre vágyik, csalódni fog. Ugyanis a könyvben nincsenek nagy és váratlan fordulatok, senki nem árul el senkit, nincsen sírig tartó szerelem, csak a színtiszta és gyermeki igazság. Aki kicsit is érdeklődik a történelem és az adott kor iránt, az garantáltan értékelni fogja ezt a művet. (Hogy élvezné is az olvasását, azt nem mondhatom, mert túl sok élvezetet nem találunk benne.)

Sokkal másabb úgy olvasni egy történetet, egy életrajzot, hogy tudjuk, mi lesz a történet vége. Ha az előszóból nem is, az adott politikai helyzet és történelmi ismereteink révén előre sejthető lenne, hogyan fog véget érni a kis Éva élete. Éppen ez miatt a napló boldogabb részei (mert van pár ilyen) még nagyobb szomorúságot és sajnálatot váltottak ki belőlem, mint amikor a gettóról és az ott lakókról írt, hiszen tudtam, hogy Éva öröme nem tarthat sokáig. Mindvégig sajnáltam, hogy nem nőhetett fel, nem ismerhette meg az igazi szerelmet, nem valósíthatta meg az álmát (fotográfus szeretett volna lenni mindenáron). 

Ennek ellenére természetesen megmosolyogtam azokat a részeket, amikor a szerelemről írt, hiszen volt neki - igaz, csak plátói - férjjelöltje, Vadas Pista, aki kicsit idősebb volt, mint amennyinek Éva szerette volna.

Kis Naplóm, valami olyan furcsa dolog történt velem. Alig merem neked bevallani – azt hiszem szerelmes vagyok. A nevét is beléd írom, Vadas Pistának hívják. Ő nem tudja, mert már nagyfiú, több mint két éve érettségizett, de nem járhat egyetemre, mert zsidó, és így a nagybátyjánál, Vadas Jenő és Társánál dolgozik a textilüzletben. […] Amikor iskolába megyek, rendszerint találkozunk. Ő nyitja az üzletet. Még nem beszéltem vele, de ma reggel is nagyon kedves volt. Ezt mondta: Pá, Éva. Én azt mondtam: Szervusz, Pista. Ezért Rácz nagymamától nagyon kikapnék, mert ő azt akarja, hogy a fiúkat magázzam, és csak a lányokat tegezzem.

Ezt a szálat egyébként szépen végig is viszi, bár ez nem rajta, hanem az életen múlt. Vadas Pista ugyanis szintén zsidó volt, így nem csak az utcán, hanem a gettóban is többször találkoztak. Ezeknél a részeknél Éva - mintegy kis fénysugárt keresve a reménytelenségben - mindig nagy odaadással, csodálattal írt az ő Pistájáról, akiről még az is kiderült, hogy egyedülálló.

Ám a napló legelejétől kezdve érezhető, hogy a háború mennyire rányomta bélyegét az emberek életére, hiszen még Éva is megszakítja olykor kislányos gondolatait, bajait, hogy az őt ért borzalmakról írjon. És ugyanakkor az olvasó is elborzad azon, hogy milyen világ lehet az, ahol egy gyerek, akinek még játszania kellene, az életről, az életben maradásról ír.

Folyton légó van Pesten, kis Naplóm, úgy félek, hogy itt is lesz. Alig tudok írni, mert mindig arra gondolok, hogy mi lesz, ha mégis bombázzák Váradot. Én élni akarok mindenáron.

A napló végéhez közeledve pedig egyre több borzalommal szembesülünk, amelyeket Éva még akkor sem tudott volna soha elfelejteni, ha sikerül túlélnie a háborút. 

Érdekes, hogy csak amikor a Szacsvay utca 20. elé érkeztünk, jutott eszembe, hogy nekünk nem lakásunk lesz, mert a bizottság azt mondta, maguknak a Szacsvay utca 20. alatt jelöltünk ki szállást. Az nagy különbség, kis Naplóm, mert lakása embernek van, és szállása az állatnak. Esküszöm, igaza van Áginak, mi is olyanok lettünk az árják szemében, mint az állatok.

***

Mától kezdve mi nem a gettóban vagyunk, kis Naplóm, hanem gettótáborban, és minden házra ragasztottak egy plakátot, arra rá van írva, hogy mi mindent nem szabad, aláírás: Péterffy csendőr alezredes, a gettótábor parancsnoka sk. Tulajdonképpen semmit sem szabad, de a legrémesebb az, hogy minden büntetés halál. Akármiről van szó, nincs sarokba állítás, verés, ételmegvonás, rendhagyó igék százszor való leírása úgy, mint valamikor az iskolában, semmi, semmi, a legkisebb és a legnagyobb büntetés: halál.

A fenti idézetekből is kitűnik - és rendhagyó módon ezért is lett ez egy ilyen bejegyzés -, hogy annak ellenére, hogy kimondottan semmi durva dologról nem ír Éva, mégis eléggé megviseli az embert ez a napló. A könyv egyébként még nagyon sokáig ott motoszkál az olvasóban, nem engedi el egykönnyen, így én többször is szükségét láttam, hogy bizonyos részeket újraolvassak, egyes fejezetekbe jobban belemélyedjek, hogy igazán magamévá tegyem a történteket. 

Mindenkinek szívből ajánlom ezt a boldog-keserű írást, akit kicsit is érdekel a II. világháború. 

Értékelés: 10/10