Szerző: Cecelia Ahern
Cím: Nyomomban az életem (Time of My Life)
Fordító: Szili Orsolya
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 472

SPOILERMENTES ÍRÁS

Cecelia Ahern neve ma már abszolút nem ismeretlen Magyarországon. Első könyvéből (P. S. I love you) nagy sikerű film is készült, és azóta további hat regénye és egy novelláskötete jelent meg hazánkban. A kilencedik kötete, a Nyomomban az életem tavaly jelent meg, a szerző magyar rajongóinak pedig nem kellett sokat várni, már egy ideje kézbe vehetik a legújabb regényt. Személy szerint én szívesen olvasom Ahern írásait, annak ellenére, hogy a legutóbbi kötetei (a talán leggyengébbnek titulálható A holnap titkai és a hasonlóan kettős megítélésű Lány a tükörben) nem igazán nyerték el a tetszésemet. 

Lucy Silchester élete mondhatni romokban hever - és a romok is csak a hazugságok miatt állnak még. A közel harminc éves nő családjával nem igazán tartja a kapcsolatot: ügyvéd apja szerint a lánya soha nem fog elérni semmit, anyjának mindig fontosabb, hogy mit gondol a külvilág, mint a saját érzései, ráadásul megrögzötten bízik benne, hogy fia - Lucy bátyja - homoszexuális. Lucy egy garzonlakásban él egy macskával (holott tilos állatot tartani), fordítóként dolgozik egy vállalatnál (holott nem is tud spanyolul, ami az egyik alapkövetelmény), a három évvel ezelőtt szakított barátjába pedig még mindig szerelmes (és a barátai úgy tudják, hogy ő dobta Blake-et, holott pont fordítva történt). Egy szóval Lucy élete nem is lehetne szánalmasabb, mikor egy nap levelet ír neki az Élete, hogy személyes találkozóra invitálja. A nő nagy nehezen rászánja magát a találkozóra, onnantól kezdve pedig az Élete - aki egyébként egy férfi - folyamatosan a nyomában jár. Életének legfontosabb küldetése, hogy rendbe tegye Lucy életét, és megmutassa a lánynak, hogy magával is törődnie kell, nem csak másokkal, ugyanakkor meg kell találni a megfelelő arányt a kapcsolattartások között. 

Az igazat megvallva, kicsit szkeptikusan fogtam neki a könyvnek, mert tudtam, hogy Ahern alapötlete megint zseniális, de félő volt, hogy ismételten elcsúszik valamin. Ezen az sem sokat segített, hogy a megjelenés után rögtön született pár kritika a molyon, ugyanis azok csekély száma ellenére kapott hideget és meleget is a könyv. Viszont talán épp azért, mert félve kezdtem neki, nekem ez a kötet elnyerte a tetszésemet. Nem Ahern legjobb munkája, megvannak a maga hibái, de alapjáraton rendben volt az egész.

De hogy szépen sorban haladjunk: az alaptörténet nagyon tetszett, Ahern ismét jól meg tudta oldani, hogy a realista történetet kiegészítse egy "meseszállal". Ráadásul ez nem is annyira elrugaszkodott a valóságtól, ha mindenre szimbolikus értelemben tekintünk. A regény olvasása közben végig azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha nekem is lenne egy Életem (természetesen ellenkező nemű), akivel mindent meg lehet beszélni, minden titkomat, érzésemet ismeri, és aki minden gond nélkül felhívja a figyelmemet a hibáimra. De remélhetőleg nem csak én gondolkodom el ezen, mert szerintem nagyon sok ember van, aki Lucy-hez hasonló életet él (ha nem is ennyire elnagyoltan), így miután letettük a regényt - ha nem is ilyen módon -, de betoppan az életünkbe az Életünk, és végig gondoljuk, min kellene változtatni.

Eleinte Lucy stílusát nem tudta megszokni, körülbelül, mintha egy tizenéves, amatőr író írta volna az egészet, csodálkoztam is rajta, hogy Ahern már az íráskészségét is elvesztette, de aztán idővel hozzászoktam és megszerettem őt. A kedvenc karakterem azonban az Élete volt, a szarkazmusán folyamatosan nevetnem kellett, nem is emlékszem, mikor fordult elő velem utoljára, hogy ilyen jókat röhögtem regényen. A többi szereplő annyira nem emlékezetes, többnyire a hasonló stílusú könyvek és filmek által megkövetelt sablonkarakterek, talán egyedül Lucy anyját tudnom megemlíteni, aki egy kicsit színesre sikeredett.

A történet viszonylag pörgős, Ahern stílus olvasmányos, gyorsan lehet haladni a könyvvel, annak ellenére, hogy közel 500 oldalas. Viszont olykor bejön egy-egy unalmasabb fejezet, vagy olyan, ami abszolút nem illik a sztori hangulatához (pl. az irodai balhé a kirúgott emberrel). A történet közepe - mikor Lucy vágyódik Blake után, és azt hiszi, újra összejöhetnek - nekem kicsit laposra sikeredett, de egyébként nem volt rossz a kidolgozás. A befejezés túl nagy meglepetést nem okoz, előre kiszámítható, de ez így is van jól. Kell az embernek néhanapján egy-egy könnyedebb regény, és én csak most kezdek rájönni, hogy Ahern pontosan ilyen író: túlzottan mély mondanivalót nem tartalmaznak a könyvei, de minden sutaságuk ellenére képesek kikapcsolni az olvasót és mosolyt csalni az ember arcára. 

Tehát összességében nekem ez a regény - minden hibája ellenére - elnyerte a tetszésemet, és meghozta a kedvemet a többi, általam még nem olvasott műhöz, de mindenféleképpen várok egy kicsit velük, mert nem akarom, hogy egy esetleges csalódás elrontsa ezt a szép emléket.

Értékelés: 10/8