Szerző: Steiner Ádám
Cím: Végzetes kirándulás (Láthatatlan nyomon 2.)
Kiadó: Garbo Kiadó
Oldalszám: 140

SPOILERMENTES ÍRÁS!

A fiatal magyar szerző, Steiner Ádám első regényéről alig négy hónapja írtam. Habár a Láthatatlan nyomon-sorozat első része nem volt mentes a hibáktól, láttam benne potenciált, így amikor Ádám megkeresett, hogy írnék-e a folytatásról, nem tudtam (és nem is akartam) nemet mondani. És mennyire jól tettem, hogy elfogadtam az ajánlatát, mert az már most látszik, hogy az író fejlődőképes, és ezúttal egy sokkal jobb művet tett le az asztalra.

Mészáros Dávid, az előző kötetben megismert szerelmével, Amandával együtt Sormásra utazik, hogy egy titokzatos gyilkosságsorozatot oldjon meg. Az első esetben az áldozat halálát egy mérgezett almás pite okozta, a második gyilkosság áldozatai két árva kisgyerek, akiket cukorkákkal csalogatott magához a gyilkos. Az eszes nyomozó hamar felismeri az elkövető logikáját, aki a Grimm-meséket alapul véve választja ki áldozatait és módszereit. A gyilkos minden nyomot gondosan eltűntet maga után, azonban apróbb jeleket hátrahagyva kezd végzetes játékba Dáviddal.

A Halálos rokonság kritikájánál panaszkodtam magára a kiadásra, így a legelső dolgom most ennek szemrevételezése volt. Örömmel tapasztaltam, hogy sikerült egy jól elkülönülő gerincet megalkotni, valamint a tördelő is elvégezte a munkáját. Ebben a kötetben három kép kapott helyet, aminek funkcióját még most sem igazán értem, de legalább szépek. 

A második, ami azonnal feltűnhet az olvasónak, hogy a folytatás már jóval vaskosabbra sikeredett (ezt Ádám le is írja a fülszövegen lévő bemutatkozásban), majdnem a duplája lett az első résznek. Ez pedig felkeltette bennem a reményt, hogy talán ezúttal jóval kidolgozottabb és átgondoltabb történetet és karaktereket kapunk, ami félig-meddig sikerült.

A történet legeleje nekem nagyon gyors volt, hiányoltam a részletes bemutatását annak, hogy Dávid miért és hogyan került le Sormásra. Az első gyilkosságról is csak egy félmondat esik, rögtön a második nyomozásánál találjuk hőseinket. E miatt kicsit úgy éreztem, hogy Ádám megint elkapkodja a dolgokat. Azután pedig egy kicsit belassult az egész sztori, és azon kaptam magam, hogy unatkozom. De nem adtam fel, olvastam rendületlenül, és milyen jól tettem, mert a regény második fele kárpótolt mindenért. A szerző itt már részletesebb leírásokat ad, Dávid sem fejti meg azonnal a hátrahagyott nyomokat. A tettes személye engem meglepett, e miatt feltétlenül jár egy virtuális vállveregetés az írónak, ráadásul a "lebukással" még nem ért véget a sztori, így az utolsó 40 oldalt nagy izgatottsággal olvastam. A történet lezárásáról pedig már nem is beszélek, ami egy olyan váratlan fordulatot hozott, hogy legszívesebb most azonnal kézbe venném a harmadik részt. 

Mostanra az is látszik, hogy Ádám milyen vonalon akarja végigvinni a sorozatot: a regény végére kapunk egy, a Főnix névre hallgató szervezetet, amelyről kiderül, hogy jóval több köze van az eddigi ügyekhez (mind az első, mind a második kötetben történtekhez), mint azt sejteni véltük. Bár a pontos szerepükre még nem sikerült rájönnöm (lehet, én siklottam el valami fölött), annyi már most világossá vált számomra, jó úton halad a sorozat, ha az ő tevékenykedésük kerül az előtérbe. Ráadásul a kötet olvasása után egy csomó kérdés felmerül az olvasóban, többek között, hogy mi lesz a főbb szereplők (Dávid, Amanda, Tomi) sorsa, valamint, hogy Dávidnak sikerül-e megfejteni apja eltűnésének rejtélyét. 

Dávid karaktere eleinte ugyanúgy idegesítő volt, mint az előző kötetben. Kezdetben nagyon zavaró volt, hogy mindenre azonnal rájött, sőt, nagyképűnek és egoistának is mondanám a megnyilvánulásai alapján. Énközpontú szereplő, aki bár próbált szerénynek mutatkozni, önsztárolásával éppen az ellenkezőjét érte el. A kezdődő alkoholizmusa, illetve dohányfüggősége azonban valamennyire mégis emberi színben tünteti fel őt, a regény végére pedig hál'Istennek visszavesz az arcából és inkább a nyomozásban való szerepére koncentrál. A többi karakter viszonylag a helyén volt, eltekintve egy-két abszolút életszerűtlen beszélgetéstől.

Összességében azt tudom mondani, hogy nekem a folytatás sokkal jobban tetszett, mint az első rész, bár még messze van a tökéletestől (de ezzel Ádám is tisztában van). Nagyon bízom abban, hogy több köteten keresztül olvashatok még Mészáros Dávid kalandjairól, abban pedig biztos vagyok, hogy pár év múlva nagyszerű író válik Ádámból. 

(Teljesen véletlen egybeesés, de pont ma kétszáz évesek a Grimm-mesék - legalábbis a google szerint -, így én ezzel a poszttal emlékezem meg róluk.) 

Értékelés: 10/8