Sophie Hannah, a pszicho-thrillerek koronázatlan királynője most megjelenő harmadik regényével ismét egy hátborzongató történettel állt elő, amely a gyengébb idegzetűeknek nem fog nyugvást hagyni. Az Idegen arcocska és a Bántó távolság után egy újabb kemény témát jár körbe a szerző, ezúttal a családirtás kapcsán bonyolítja a szálakat. 

Családirtás. Jellemzően a felső középosztálybeliek követik el. Jól kereső, aktív férfiak, akik hisznek a sikerben és mindent megadnak a családjuknak. De…mindig tovább nyújtóznak, mint ameddig a takarójuk ér, és egyszer összeomlik a gondosan dédelgetett álomvilág. A férfi ilyenkor a fegyveréért nyúl, mert nem akarja, hogy szerettei átéljék a társadalmi zuhanásból fakadó szégyent. Mind a gyerekeivel, mind a feleségével, majd önmagával is végez. Csakhogy ezúttal egy nő ölte meg önmagát és a gyermekét. A minta ismerős: az átlagosnál jobb társadalmi helyzetben élő család. Vajon a női egyenjogúság kiteljesedésével változtak annyit a társadalmi szerepek, hogy megjelennek az első családirtó nők? A rendőrség szociológusa, Keith Harbard professzor szerint igen, és ezt támasztja alá az öngyilkos feleség, Geraldine Bretherick naplója is. De vajon tényleg ő írta a naplót? Boldog életet hazudott, miközben nap mint nap elviselhetetlen pokol volt az élete? Vagy a napló hazugság? A rejtély nyomába Sally Thorning indul. Az ő életében is lappang egy titok: egy évvel azelőtt viszonya volt egy férfival, akit Mark Bretherickként ismert meg. Ám az a férfi, nem azonos Geraldine Bretherick férjével, akiről a híradások számolnak be. Sally egyre közelebb jut a megoldáshoz, azonban minél tisztábban látja az igazságot, annál inkább veszélybe kerül az élete. Hiszen…megszólalásig hasonlít Geraldine Bretherickre

Hannah-nak azt hiszem, stílusjegyével vált a váltott központú történetmesélés, mert a korábbiak regényeihez hasonlóan itt is hol a főszereplő, Sally szemszögéből, hol pedig egy kívülálló harmadik személy narrációjából ismerjük meg a nyomozás szakaszait. Így egyszerre vagyunk tanúi az érzelmeknek és a tényeknek. A fejezetek között Geraldine, a halott nő naplójából is találunk részleteket, ebből a három írásból kell összerakni az egyébként is szerteágazó történetet. 

A szereplők között találunk olyat, akit azonnal a szívünkbe zárunk, és olyat is, aki már rögtön az elején unszimpatikussá válik. Természetesen a legérdekesebbek maguk a főhősök, a legnagyobb visszásságot nagy valószínűség szerint Geraldine fogja kelteni. Lehet vitatkozni hosszadalmasan a gyereknevelés kérdéseiről, én abszolút nem értettem egyet az ő felfogásával, úgy vélem, az ilyen nőknek nem is lenne szabad szülni, ha nem tudják vállalni a felelősséget a gyermekük felett. 

Az írónőnek általában a történetek lezárása nem szokott menni, kissé összecsapottá válik, ettől néha az olvasónak olyan érzése lehet, hogy maga a szerző sem tudja rendesen kezelni azokat a szálakat, amelyek ő maga hozott a sztoriba. Az eddigi Hannah-regények közül a Holtpontnál éreztem igazán azt, hogy az írónő jó irányba kezd fejlődni, mert még mindig eléggé kusza volt a befejezés, de több tekintetben is meg voltam elégedve vele. A történet folyamatosan építkezett, egészen addig a pontig, ahol már nem maradt más hátra, mint a következtetés és a nagy leleplezés, valamint a gyilkosság mögött húzódó pszichológiai indokok.

Maga a történet azonban nagy hatással lehet az olvasóra, az általa felvetett kérdések még sokáig ott fognak motoszkálni az emberben, még akkor is, ha már visszakerült a könyvespolcra a kötet.

Sophie Hannah: Holtpont, Kossut Kiadó, 2013, 456 oldal, 2990 Ft