A Ciceró Könyvstúdiónál az idei Könyvfesztiválra két igazán különleges történet látott napvilágot: az egyik A lány, aki körülhajózta Tündérföldet címet viselő meseregény, a másik, a világ egyik legszebben megírt fantasyje, Az utolsó egyszarvú ünnepi utánnyomása. Igaz, kicsit sokáig tartott, míg e kettő remekműről össze tudtam szedni a gondolataimat, de talán sikerül egy hozzájuk méltó kritikát írnom.

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet
Melyik a világ három legidősebb embere? - szól a találós kérdés, mi meg egyből rávágjuk: Szeptember, November, December. De vajon melyik közülük a legbájosabb, a legvarázslatosabb? Aki olvasta Catherynne M. Valente regényét, annak nem is lehet kérdés, de mivel ez egy kedvcsináló poszt, megsúgom a választ: Szeptember. Ugyanis így hívják ennek a bűbájos kötetnek a főhősét, aki a Zöld Szél és Leopárd meghívásának eleget téve Tündérföldre utazik, ahol a gonosz Márkiné uralkodik. Kalandos utazása során számtalan mesebeli lénnyel találkozik - köztük egy könyvgyíkkal, a százesztendősekkel, Ezerhálával, az emberfarkassal és magával a Halállal.
Nem is tudom, mihez tudnám leginkább hasonlítani ezt a regényt, mert első blikkre eszembe jutottak a nagy klasszikusok (Narnia, Alice Csodaországban, Oz, a csodák csodája) és a modern ifjúsági fantasyk (Coraline) is, hiszen ugyanabból az alapból építkezik, mint azok: a főhős az unalmas hétköznapokból hirtelen egy mágikus helyen találja magát, ahol kalandok sora vár rá. Ám ez a mű mégis sok mindenben különbözik a fentebb említettektől. Leleményessége, fantáziavilága Rowlingéval vetekszik (hangulatában néhol az első Harry Potter-kötetekre emlékeztetett), ám maga a stílus talán még az övén is túl tesz. Lélegzetelállítóan szép mondatok, leírások, beszédes és nem kevésbé bájos elnevezések a díszei ennek a küllemében is szemet gyönyörködtető kötetnek. Amit egyébként olyan, általam is kedvelt írók ajánlanak, mint Holly Black (A Spiderwick-krónikák), Neil Gaiman (Sandman, Amerikai istenek, Csillagpor) vagy éppen Peter S. Beagle (Az utolsó egyszarvú).
Szeptember az abszolút szerethető főhős-típusok közé tartozik, tökéletes ellentéte a bipoláris személyiségű Márkinőnek, aki hol egy gonosz uralkodónőt, hol egy pajkos kislányt testesít meg. Miután a kislány kiszabadítja fogságából Szombatot, a márid fiút, barátokként közösen folytatják a küldetést. Természetesen minden szereplőnek megvan a maga bűvös-bájos tulajdonsága, amivel teljesen egyedivé válik, közülük a kedvencem A-Ly, a könyvgyík, aki egy könyvtár és egy sárkány nászából fogant. (Igen, bármennyire is elképzelhetetlen és furcsa, de mégis jól mutatott ebben a történetben ez a fajta keveredés.) És ez még csak egy apró szelete annak a mágikus világnak, amit Valente alkotott, hiszen az olvasó nem győz csodálkozni a sok szépség és varázslat láttán, amelyből minden fejezetre bőven jut. (Erről jut eszembe, ha csak a fejezetcímeket olvassa át valaki, máris kedvet kap a regényhez.)
Azonban nem szabad elfelejteni, hogy mégis meseregényről van szó, így bár a világ és a hangulat bármelyik felnőttet magával ragadhatja, a történet mégis a tizenéves korosztályt célozza meg, és annak megfelelően alakított a szerző a szálakat. Bár időnként sötét és komor, többnyire a finom líraiság, a boldogság, a remény érzése árad a lapokból. Jó meséhez híven Szeptember története egyszerre szórakoztat és gondolkodtat el erkölcsről és a társadalmi szabályokról. Üzenete is van, amiben felsejlik a remény, hogy a jó tényleg mindig győzedelmeskedhet a gonosz felett, és a hosszú kitartás végül meghozza gyümölcsét.
Ciceró Könyvstúdió, 2013, 280 oldal

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú
Ha már Beagle olyan lelkesen ajánlgatta Valente regényét, most rajtam a sor, hogy legnépszerűbb regényéről írjak, hátha van, aki nem ismeri még. Az író egyike a ma élő legnépszerűbb fantasy-szerzőknek, Magyarországon mégis kevesen ismerik a nevét. Leghíresebb regénye, Az utolsó egyszarvú 1968 óta lopja be magát az arra fogékonyak szívébe, ám nekünk közel 35 évet kellett várnunk az első megjelenésre. A 2004-es, szintén a Ciceró által kiadott változatot pár évvel ezelőtt én is olvastam, ám ma már nem sokra emlékeztem a történetből, inkább csak érzések maradtak meg, így számomra külön örömet jelentett az újfajta kiadás. Arról nem is beszélve, hogy az azóta már Beagle hivatalos "tolmácsává" vált Kleinheincz Csilla újrafordításában és a folytatás-novellával egyetemben vehetjük kezünkbe a regényt.
Az egyszarvú egy elvarázsolt erdő mélyén él, ahol tanúja ezernyi élet születésének és elmúlásának. Egy nap azzal az elhatározással indul útnak, hogy megkeresi a társait - ha egyáltalán élnek még, mert az is lehet, hogy ő az utolsó a világon. Útja során találkozik Smendrikkel, a kétbalkezes varázslóval és Zsémbes Marcsával, Filkó kapitány kedvesével, akikkel közösen jut el Zordon király udvarába. Kiderül, hogy az uralkodó szolgája, a Vörös Bika száműzte a tengerbe a többi egyszarvút, ám őt, az utolsót szabadon hagyta, hogy Zordon király gyűjteményének dísze legyen.
Sokszor félve kezdek bele egy régen olvasott könyv vagy régen látott fim újraolvasásába/-nézésbe, mert attól tartok, gyermeki fejjel tartottam csak remek alkotásnak őket. Ahogyan fentebb is írtam, Az utolsó egyszarvú történetéből nem sokra emlékeztem (pedig láttam a rajzfilmet is), csupán jóleső érzéssel tudtam visszagondolni rá. Szerencsére sem az új kiadásban, sem az újraolvasásban nem kellett csalódnom. Ormai Rita fordítására már nem emlékszem, csak azt tudom felidézni, hogy öröm volt olvasni minden egyes sorát, de Kleinheinz Csilla sem panaszkodhat, ahogyan Valente regényénél, ennél a műnél is kiváló munkát végzett. Sőt, habár most csak a nevekben és pár, a molyon olvasható idézettel tudom összevetni a két fordítását, nekem sokkal inkább elnyerte tetszésemet utóbbi munkája. Egy fantasy-történetben én személy szerint szeretem, ha a legtöbb név át van ültetve a nyelvünkre, vagy egy kitalált, ám a magyar olvasók számára is beszédes hangzást kap.
A könyv tele van szimbólumokkal, amiket egy tizenéves nem feltétlenül ért meg, hiszen sokszor még én is bajban voltam, hogyan fogalmazzam meg magamban az engem ért impulzusokat, érzéseket. Így aztán abban is biztos vagyok, hogy mai fejjel olvasva sokkal többet adott a történet, mint anno, és afelől sincs semmi kétségem, hogy ha pár év múlva újból előveszem a regényt, többet és többet fogok kapni belőle.
Beagle regénye a Jó (az egyszarvú) és a Rossz (Vörös Bika) örök harcáról szól, a tét pedig nem csekély: a Szépség szabadsága. Mindkét oldalon emberi segítők állnak, akik minden mágikus tulajdonságuk ellenére a leghétköznapibb, legemberibb tulajdonságokkal vannak megáldva, ettől válik igazán élvezetessé a felnőttek számára is ez a regény, amelyben végig jelen van a szépség: nem csak a címszereplő, az utolsó egyszarvú képében, hanem a szerző írásmódjában, stílusában is. Csoda és fájdalom, öröm és bánat, veszteség és nyereség, teljesség és üresség - ez a kettősség jellemzi végig ezt a remekművet, amelynek ott a helye minden könyvszerető polcán,
Ciceró Könyvstúdió, 2013, 320 oldal