A fekete dáma

shelcok.jpgSzerző: Irene Adler
Cím: A fekete dáma (Il trio della dama nera)
Fordító: Todero Anna
Kiadó: Manó Könyvek
Oldalszám: 264

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Sherlock Holmes karakterét azóta szerettem meg igazán, mikor ősszel a kezembe került az Anthony Horowitz-féle folytatása, amire még mindig úgy emlékezem vissza, mint a tavalyi év egyik legjobb könyvélményére. Habár azóta már beszereztem a két kötetes összes Holmes-történet, nem jutottam el odáig, hogy el is olvassak belőle legalább egyet is. Az eredeti műnek számos folytatása, továbbgondolása elkészült már, és bizony a gyerekkönyvszerzők is szívesen nyúlnak ehhez a témához, ha krimiről van szó. Kapásból csak magyarul három ifjúsági sorozatot tudok mondani, ami a detektív ifjú korával foglalkozik, ehhez csatlakozott most A fekete dáma, amely a Sherlock, Lupin és én című sorozat első kötete.

A XIX. század leghíresebb nyomozója már gyerekkorában találkozott két nagyon fontos személlyel. Az egyikük a világ leghírhedtebbé vált tolvaja, Arséne Lupin, a másikuk a Holmes-történetekben időnként felbukkanó Irene Adler. Tizenévesként azonban egyikük sem volt későbbi munkájának mestere, így hát szoros barátságot kötnek, amikor Irene a nyarat egy francia városban, Saint-Malóban tölti. Rövid ismeretségük után rögtön egy hullát találnak a tengerparton, zsebében kövek és levél, miszerint a tenger majd elmossa a bűnöket. Ugyanebben az időben rabolják ki a gazdag Martigny asszonyt, akit a lakók csak A fekete dáma néven emlegetnek. A gyerekek nyomozni kezdenek mindkét ügyben, melynek szálai minden jel szerint egybeérnek. 

Bár a könyv szerzőjeként Irene Adler van feltüntetve, nem egy régen elveszett kéziratról, vagy a szerencsés véletlennek köszönhető névazonosságról van szó. Az olasz sorozat szerzője Alessandro Gatti, aki Pierdomenico Baccalario ötlete alapján vetette papírra a történetet. (Igen, úgy tűnik, Baccalario az olasz gyerekkönyvszerzők között valamiféle kiskirály lehet, mert szinte mindenhez köze van, csakúgy, mint az Agatha nyomoz sorozatnál.) És látszólag nem csak a kötelező jelleggel viselt álnév, hanem a külalakra roppant igényes kiadások is az olasz könyvek védjegyévé váltak. Az alapból tetszetős védőborítót levéve egy könyvmolynak nagy dózisú extázist okozó  fedelű kötetet tarthatunk a kezünkbe, amely a régi, XIX. század végi - XX. század eleji kiadványokat juttatja eszünkbe. Iacopo Bruno, az illusztrátor pedig ugyanerre a korra emlékeztető metszetekhez hasonló rajzokkal látta el a fejezetek elejét. 

Maga a történet is meglepően jóra sikerült, tekintve, hogy a mai ifjúsági krimik leginkább egy ellopott tárgy felkutatásáról szólnak, ezzel szemben A fekete dámában egy gyilkosság rejtélyét is meg kell oldaniuk hőseinknek. Persze, nem azt akarom mondani, hogy minden tizenévesnek szánt regénybe kellenek hullák, de felüdülés volt számomra ilyen kötetet olvasni. A két szál szépen összeér, az eset megoldásának menete nagyban emlékeztetett A selyemház titkáéra, ott is teljesen logikusan felépített a szerző egy verziót, amit hajlamos voltam elhinni, hogy aztán teljesen más legyen a végső leleplezés tartalma. 

A szereplők közül vannak igen szerethető karakterek, mint például Nelson úr, az Adler-család komornyikja, aki időnként segíti a gyerekek munkáját. Tetszett, ahogyan utalásokat kaptunk a főhősök felnőtt, általunk ismert változatára, így például Sherlock előszeretettel vesz bokszleckéket, Lupin pedig igyekszik - kedvtelésből - elsajátítani apja artista- és bűvészmutatványait. Irene Adler is érzi, hogy anyja máshogy viszonyul hozzá, mint a többi gyerekhez, a könyv közepén egy mondat erejéig kapunk is utalást az örökbefogadására.

Ifjúsági kriminek tehát tökéletes ez a regény, a gyerekek figyelmét hosszú időre leköti (a felnőttek két óra alatt elolvassák), és még néhol a logikájukat is fejleszti. A sorozatnak eddig négy kötete jelent meg, reméljük hamarosan mi is olvashatjuk a folytatást.

Értékelés: 10/8