Szerző: James S. A. Corey
Cím: Leviatán ébredése (Leviathan Wakes)
Fordító: Galamb Zoltán
Kiadó: Fumax Kiadó
Oldalszám: 584

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Sokat vacilláltam, hogy elolvassam-e ezt a könyvet, hiszen a sci-fi mint műfaj nagyon távol áll tőlem. Pár héttel ezelőtt volt egy próbálkozásom Phillip K. Dickkel, de sajnos nem jártam sok sikerrel. Aztán végül is az olvasás és egy új esély mellett döntöttem, amelyben két tényező játszott szerepet: az egyik, hogy a Leviatán ébredését a Fumax adja ki, és fantasy könyveikkel már bizonyítottak a szememben, a másik, hogy mindenhol hangoztatták, hogy a műfajjal még csak most ismerkedőknek is tökéletes olvasmány lehet a regény. 

Pár száz évvel később az emberiség teljesen uralma alá vette a Naprendszert. A Föld lakossága a harminc milliárdot közelíti meg, de a többi bolygón is szép számmal élnek egyedek. A kapcsolattartás azonban nem zökkenőmentes, ugyanis egyes Övbéli kolóniák ki nem állhatják egymást. Jim Holden parancsnokhelyettes a Canterburry hajó vezetésekor vészjelzést észlel. Kiderül, hogy az a hajó, amely a jeleket leadta olyan titkok és politikai rendszerek eszköze, amely a teljes Naprendszerre életére kihatással lehet. Eközben Miller nyomozónak egy eltűnt lányt kell megtalálnia a több milliárd lakosú éterben. Legszívesebben félretenné az ügyet, de a lány szülei az egyik legbefolyásosabb klán, később pedig kiderül, hogy nem csak ő, hanem a KBSz is érdeklődik Julie iránt. 

Annak ellenére, hogy egyes vélemények szerint sci-fi kezdőknek ajánlott a regény, én nagyon megszenvedtem vele. Hasonlóan a zombis történetekhez, itt is kellett pár mű, mire rájöttem, hogy miért is nem szeretem ezt a műfajt. A legtöbb szerző automatikusnak veszi, hogy az olvasói mindent értenek, így sok tudományos kifejezés nincs megmagyarázva, és ha még időnként értem is, miről beszélnek a szereplők, az összefüggésekben tudok elveszni. Nem egyszer jártam úgy, hogy ismertem minden szó jelentését, de magát a mondatot nem tudtam megérteni. Persze, ez nem feltétlenül róható fel sem a szerzőknek, sem a könyvnek, hiszen alapból a tudományos témák nem a szakterületeim. 

A James S. A. Corey álnév két szerzőt takar. Az egyikük Daniel Abraham, aki mind a sci-fi, mind a fantasy irodalomban alkotott már maradandót. Másikük Ty Franck, aki leginkább arról lehet nevezetes, hogy ő a Tűz és Jég dala sorozat írójának, George R. R. Martinnak az asszisztense. Ha igazak a hírek, a két szerző felváltva írta a fejezeteket, a két főhős történetét felosztották maguk között. A regény egyébként hazájában nagy sikert aratott, az amerikai kiadó már meg is kötötte a szerződést velük a folytatásokra, így még további két kötet biztosan napvilágot fog látni.

A Jim Holden-szál lesz valószínűleg a sci-fi rajongók kedvence, hiszen erre jellemzőbb inkább a techno bla-bla, a kolóniák közti politikai harc is itt éleződik ki jobban. Kapunk itt űrcsatát, konspirációt és egyéb rejtélyeket, no meg munkában megfáradt legénységet is. Ezzel szemben Miller szála inkább a krimire hajaz. (Bevallom, hozzám ez közelebb állt.) Bár maga a nyomozás elég lassan indul be, hiszen rögtön az elején összefonódik Holden és Miller szála, hogy aztán megalapozva a problémát külön utakon folytassák történetüket. A rendőrség tagjai sokkal inkább voltak emberiek, mint a Canterburry legénysége, az alkohol és egyéb szenvedélyek rabjaiként nem csak az alvilágba, hanem morálisan is egyre mélyebbre süllyednek. 

A két főhősünk tehát tűz és víz. Egyikük a saját igazát akarja minden áron megvédeni, az általa helyesnek vélt döntést hozza meg mindig, amelyben nagy szerepet játszik mélyen gyökerező igazságérzete. Miller ennek ellentéte: a racionalitás híve, akinek szinte semmi sem sikerült az életben. De ennek ellenére igyekszik tartani magát az elveihez. Habár mindkettő olvasóbarát figura (mondjuk én Holdennel nem értettem egyet mindig), az ő konfliktusuk lesz az, amely rámutat az igazi problémára a rendszerek között. Sajnos a többi szereplő kidolgozása nagyon elveszett valahol az éterben, sokszor éreztem, hogy egy-egy karakter kártyáját jobban ki lehetett volna játszani, de nem volt rá lehetőség. (Hely és idő lett volna, hiszen egy majdnem 600 oldalas könyvről beszélünk.) 

A szerzők stílusa - bár érezhető a fejezetek közötti váltás - roppant gördülékeny, ezért is sajnáltam annyira, hogy időnként meg kellett állnom, hogy értelmezhessen az olvasottakat. Maga a történet egyébként szerintem kissé hosszú volt, egy 80-100 oldalt bátran ki lehetett volna húzni belőle, akkor sokkal feszítettebb tempójú lett volna a sztori. Az meg külön tetszett, hogy minden szálat szépen elvarrtak az írók, ugyanakkor a folytatás lehetőségét is meghagyták. (Igaz, az utóbbi években ez egyre inkább válik bevett szokássá.) A fordítót egyébként csak dicsérni tudom, kezdem hinni, hogy a sci-fiseket illeti a legnagyobb dicséret, biztos vagyok benne, hogy megszenvedett a magyarra ültetéssel. 

Összességében egyelőre hanyagolni fogom a sci-fit, mert bármennyire is jó volt a regény, kicsit soknak éreztem. Szerencsére a Fumax a következő fél évben a fantasy irodalmat erősíti, az meg nekem úgy is jobban bejön.