Szerző: Delphine de Vigan
Cím: Semmi nem áll az éjszaka útjába (Rien ne s'oppose a la nuit)
Fordító: Burján Monika
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 360

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Delphine de Vigan neve ismerősen csenghet pár olvasónak, hiszen két évvel ezelőtt jelent meg magyarul No és én című ifjúsági regénye, amely egy csapásra igen népszerűvé vált a fiatalok körében. Az általában komoly témákat feldolgozó szerző most kiadott művében a felnőtt korosztályt célozza meg egy igen őszinte vallomással: édesanyja öngyilkosságának történetét veti papírra. 

A szerzőnő anyja, Lucile idős korára úgy döntött, saját kezűleg vet véget életének. Lánya a traumát igen nehezen dolgozta fel, idővel pedig olyan terápiát választott, amit kevesen: úgy döntött megírja Lucile élettörténetét, kiemelve azokat az eseményeket, amik idáig juttatták. Magnófelvételek, naplótöredékek, levélrészletek alapján próbálja megfejteni anyja titkokkal és ellentmondásokkal teli énjét, kezdve egészen a gyerekkorától, a korai házasságán, majd válásán át, egészen a klinikán betöltött időkig. Miközben saját kétségeivel is meg kell küzdenie, olyan dolgokra derít fényt, amely teljesen más megvilágításba helyezik a történteket.

Eleinte talán furcsának tűnhet, hogy miért bíztatok arra mindenkit, ha teheti, vegye kezébe, egy jóformán ismeretlen nő anyjának a történetét. Vajon miben különbözik Lucile és családja élete a miénktől, mitől lehet olyan különleges, hogy felkeltse az érdeklődésünket. A válasz igen egyszerű: mert a legjobb történeteket mindig az élet írja, és mert tulajdonképpen ez a sztori nem csak Lucileről, hanem mindannyiunkról szól. Lehet, hogy nem mindenki a családjában történtek olyan tragédiák, mint az itt bemutatottéban, de igenis mindenhol van egy fekete bárány, aki megnehezíti a napjainkat, de mégis küzdünk érte, mert szüksége van ránk. Lucile tragédiája az volt, hogy nem volt senki, akire támaszkodhatott volna: sem gyerekkorában, sem később. Voltak gyermekei, akik szerették őt, akik törődtek vele, de nem eléggé, idővel lemondtak róla, pedig ő semmi mást nem akart, csak boldog lenni.

Delphine próbálja megfejteni, hogy milyen tényezők juttatták el anyját az öngyilkosságig. Vajon már a szülők elrontották a gyermek nevelését azzal, hogy reklámfelvételekre hurcolták, sokszor olyan dolgokra kényszerítették, amit nem akart. Vagy három testvérének korai halála is közrejátszott abban, hogy ő maga is közel kerüljön a halálhoz? Ne talán a házasság, amit a társadalmi értékítéletek miatt kötött, és amely olyan hamar felbomlott? Vagy a szeretők sorozata, akik legtöbbször csak kihasználták ezt az egyébként gyönyörű és okos nőt?

Én a magam részéről őszintén csodálom a szerzőt, hogy volt ereje megírni ezt a regényt. Nem csak azért, mert a tragikus eseményeket követően szinte azonnal neki látott, hanem mert volt bátorsága szembeszállni a családtagokkal, akik közül nem mindannyian repestek az ötlettől, hogy történetük nyomtatott formában, ország-világ előtt megjelenjen. Ráadásul Delphine, bár némiképp elfogult édesanyjával szemben, de leírja Lucile minden hibáját, anélkül viszont, hogy ítélkezne felette.

Családregény ez a javából, ám annál mégis csak több, hiszen ennyire őszinte írást ritkán lehet olvasni.

Azt hiszem, elérkezett az az idő, amikor szót kell ejtenem a fordító személyéről, Burján Monikáról, akinek már több munkáját is volt szerencsém kezembe tartani. A legtöbb esetben, ahogy most is, minőségi munkát adott ki a kezéből, a szépirodalmi stílus jól megfért a könnyen olvasható tartalommal, és ez a gördülékenység nagyban köszönhető neki. Remélem, minél többször lesz szerencsém olvasni az ő fordításában regényt. 

Értékelés: 10/9