Dean R. Koontz egyik legfrissebb regénye alig egy évvel ezelőtt jelent meg magyarul, a rajongók nagy örömére. Akkoriban csak mint szemlélődő olvastam az olvasók találgatását, hogy melyik lesz a következő könyve, amit mi is is olvashatunk és ugyancsak kívülállóként fogadtam kitörő lelkesedésüket a Shadow Street 77. iránt. Mivel éppen akkoriban indult a 666 Park Avenue tévé-sorozat (hangulatában talán ahhoz tudnám legjobban hasonlítani), én is érdeklődni kezdtem a regény iránt. Most, hála a Kiadónak, lehetőségem volt elolvasni nekem is.

A Pendleton-ház az Árny-domb tetején épült, a 19. század végi amerikai aranykor álomotthonának. Pompáját azonban szinte már a kezdetektől őrület, öngyilkosság, mészárlás és valami ennél is sokkal rosszabbról szóló híresztelések árnyékolták be. Amióta a hetvenes években újrakeresztelték, a Pendletonban béke honol. Lakói – köztük a dalszerzőnő és kisfia, a levitézlett szenátor, az özvegy ügyvéd és a céltudatos pénzügyi tanácsadó – számára a Pendelton fenséges falai a menedéket jelentik, melynek sötét múltja feledésbe merült. 
Most azonban megmagyarázhatatlan árnyak bújnak elő a falból, a biztonsági kamerák lehetetlen képeket rögzítenek, szellemhangok mormolnak különös nyelven, nem emberi lények kószálnak az alagsorban, és a liftek ismeretlen mélységekbe szállnak alá. Minden órával erősödik a rettenetes bizonyosság: bármi is űzte a Pendleton korábbi lakóit kimondhatatlan végzetükbe, újra munkában van.

Az 1945-ben született amerikai író ismételten egy olyan témához nyúlt, amely közkedvelt a horror műfajának rajongói körében: számos filmnek és regénynek szolgál a helyszínéül egy elhagyatott és/vagy elátkozott ház, amelyben a tárgyak mozognak, titokzatos neszek hallatszanak a fal mögül és a semmiből bukkannak fel a múlt démonai. Ha pár évvel korábban, tizenéves koromban olvasom ezt a regényt, biztos vagyok benne, hogy nem mertem volna leoltani a lámpát éjszaka, főleg, mivel az én szobám van a házunk legtávolabbi pontján. Most azonban csak a kellemes borzongás maradt utánam minden egyes fejezet olvasásakor és a könyv ideiglenes letételekor. 

Koontz remek érzékkel nyúl ismételten a feszültségkeltéshez: szép fokozatosan mutatja be a szereplőket, az eseményeket, kezdve az egészen ártatlannak hitt "véletlenekkel", egészen a könyv pergős befejezéséig. A történet körkörösen halad előre - a borító ennek megfelelően remek választás volt -, így több szereplő szemszögéből ismerhetjük meg az eseményeket, egyikük monologizálása az utóbbi idők leghátborzongatóbb olvasmánya volt számomra (mondjuk az is igaz, hogy nem sok ilyen típusú könyvet olvasok). Az meg kifejezetten tetszett, hogy a történet második felében olyan morális kérdéseket vetett fel a szerző, amik bennem is mély nyomot hagytak és sokáig próbáltam megtalálni rájuk a helyes választ. 

Amivel viszont nem vagyok maradéktalanul elégedett, az a történet vége. Vagyis pontosabban az utolsó fejezetek. Én mindvégig misztikus thrillert vártam ettől a regénytől, ehhez képest a végére inkább sci-fibe csapott át. Nem igazán szeretem a tudományos fantasztikus műveket, bár időnként elolvasok egyet-egyet, de ha mindenféle bevezetés nélkül kapom a képembe, kicsit csalódottá válok. Ha már az elején is egy tévé-sorozatot hoztam fel példának, maradok jó szokásomnál: kicsit olyan érzésem volt, mint a Lostnál, ahol a hatodik évad végére már kaptunk mindent (időutazást meg egymás elméjében turkálást), csak válaszokat nem. Itt szerencsére utóbbival nincs gond, de remélem, legközelebb pszicho-thrillert vehetek a kezembe a szerzőtől.

Dean R. Koontz: Shadow Street 77., ford. Torma Péter, Animus Kiadó, 2012, 528 oldal, 2590 Ft